Hazalátogatás

Elsőre fura kimondani, már fél éve nem jártam otthon, őszintén szólva fel sem tűnt, hogy olyan rég óta vagyok távol. Ahogy közeledik a pillanat mikor újra szeretett kis szülőhazámba látogatok úgy váltakoznak bennem az érzések. Tudom jól, az otthon fogalma nem helyhez kötött, hanem egy érzés, mégis nagy a zavar bennem. Hiába születtem Budapesten és töltöttem el ott életem nagy részét, mégis Veszprém az amit otthonnak neveznék, ennek ellenére ez az érzés is kezd kissé ködbe veszni. London egy átmeneti állomásnak látszik, nem tudom meddig maradok, nem tudom otthonnak tekinteni, bár beleszoktam a "jóba", mégis idegen számomra.

Bevallom, kicsit tartok a haza látogatástól, kegyetlen nehéz volt elszakadni azoktól akik közel állnak hozzám. Félek attól, hogy hazalátogatok egy kis időre és még nehezebb lesz az újra elszakadás. A napok gyorsan telnek, nincs idő ilyeneken filozofálni egészen addig, amíg el nem érkezik a pillanat, jön a visszaigazoló levél, megvettem a repülőjegyet, megyek haza.

Életem egyik legnehezebb napja itt Londonban ért, édesapámnak volt születésnapja és nem lehettem ott, életemben először. Hiába beszéltem az öreggel aznap, az ő hangján is érezni lehetett, hogy nem valami feldobott. Azóta öcsémnek is volt születésnapja, bár vele elég egyedi viszonyt ápolok mégis jó lett volna vele együtt ünnepelni. 

Napok óta járnak bennem a gondolatok, sorra idézem fel magamban az élményeket, érzéseket. Mosolygok magamban, mert kellemes emlékeket dédelgetek, de mégis minden kissé idegen már. Felidéztem a szobámat, amin öcsémmel közösen osztoztunk, a környéket ahol felnőttem, Veszprémet a sok baráttal, azokat a bulikat amire senki nem emlékezik "hivatalosan" vagy meg sem történtnek nyilvánítottunk utólag...

Nemrégiben történt, egyik jó barátom (aki Svájcban él) érdeklődött, hogy mikor leszek elérhető Skype-on. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, válaszoltam neki, aztán mentem is a dolgomra, el is felejtettem, hogy megbeszéltünk egy időpontot. Itthon döglöttem, érkezik a bejövő hívás, akkor ugrott be, hogy hoppá. Bekapcsoltam a webkamerát, nem akartam elhinni amit látok. Ott vigyorgott bele a kamerába az összes volt lakótársam Veszprémből, akikkel az utolsó Magyarországot töltött hónapokat töltöttem egy albérletben. Igyekeztem jól álcázni, hogy számomra ez egy szívszorító pillanat. Kiderült, hogy mind Svájcban vannak, meg akartak lepi, ami nem tagadom, sikerült. Kérdezgették mikor látogatok haza, akkor még csak hozzávetőleges időpontot tudtam mondani (majd valamikor októberben). Még a Svájcban élő barátom is haza akar utazni akkor, mikor otthon leszek. Aki ezeket nem élte még át, nem fogja megérteni teljesen mi kavarog ilyenkor az emberben. 

Egy másik közeli barátom születésnapja is vészesen közelgett a távollétem alatt, napokon keresztül beszélgettem vele a születésnapjáról. Nem szereti a nagy felhajtást a születésnapja körül, ráadásul a kedvenc cukrászdája is rendszeresen akkortájt zár be szabadságolások miatt, így a kedvenc tortáját sem tudja megrendelni. A dolgon súlyosbít, hogy rajtam kívül egy embert tart számon közeli barátjának, aki akkor épp az USA-ban dolgozott. Ilyenkor átértékelődik az emberben minden. Nem igazán tudom mennyire megy át a lényeg egy olvasó számára. Látszólag ezek jelentéktelen dolgoknak látszanak, mégis nagy értékkel rendelkeznek ekkora távolság esetén. Felkelés után (még a kávémat kortyolgattam) első dolgom az volt, hogy írjak pár sort neki, felköszöntsem. Utólag vallotta be, hogy nagyon elérzékenyült. Apró dolgok ezek, mégis elviselhetőbbé teszik azt az űrt, amit csak a barátok tudnak betölteni.

Ittenieket faggattam már, mégis mire kell számítani az első haza látogatásnál, mindenki máshogy élte meg a dolgot. Nem voltam még ilyen helyzetben, lövésem sincs mire számítsak. Férfiasan bevallva, gyanítom, ennek bizony sírás lesz a vége részemről. Alig pár embernek árultam el az érkezésem pontos paramétereit, semmiképp nem akartam fogadóbizottságot a reptéren. Egyik pillanatban arra vágyok, hogy kirúgjuk a ház oldalát, az sem számít ha a fél ország lángba borul (Magyarországon ünneplem a 30. születésnapom). Következő pillanatban egy csendes hely jár az eszemben, ahol a világtól elvonulva "remete módra" pár ember társaságában töltöm a szabadságom. Ez is milyen furcsa már? Hazalátogatok "nyaralni". Már most biztos vagyok benne, hogy az a két hét semmire nem lesz elég. Mindenesetre megpróbálom a lehetetlent, ha kell nem alszok, de akivel lehet találkozni akarok, még ha csak 10 percre is.

Queen's Grove

Kollégáim közül többen riogattak már ezzel az utcával kapcsolatban, állításuk szerint itt csak a szívás van, elég kemény nappal ott dolgozni. Lelkileg mindenre felkészülve érkeztem az első 12 órás szolgálatra, hajnalban váltottam a kollégát, aki pár percben összefoglalta mire figyeljek oda, ki a rázós ügyfél. Maga a feladat nagyon egyszerű itt is, hazaérkezik valamelyik ügyfél, odaballagok és bekísérem a kocsijától a házáig, megvárom, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, majd sétálgatok tovább azon a kb 100 méteres utcán arra várva, hogy ismét megérkezzen valaki. Óránként 10 percet ülhetek le egy padra, de ha épp akkor érkezik valaki akkor menni kell. Első nap még kipihent az ember, nem okoz nagyobb gondot a 12 óra álldogálás, második nap elkezdünk fáradni, harmadikon már minden bajom van de átesek nap végére a holtponton majd a negyedik nap már kb lövésem nincs mi történik körülöttem. Nézek ki bután a fejemből, de mire felfogom mi történik már értelmét veszti. Nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, mivel "figyelni" kell az eseményekre, telefonom el lehet felejteni, max zenét hallgathatok fél fülessel.
Van 2-3 család akik mindenre háklisak, így gyakorlatilag őket várom naphosszat, persze velem nem közlik, hogy mikor jönnek-mennek. Már nem tudom hányszor megszámoltam a macskakövet az utcában (persze most sem tudom mennyi van ott, elfelejtem nap végére), végighallgattam kedvenc zenekaraim összes albumát, de a legrosszabb elfoglaltság mind közül az esőben bambán a forgalmat figyelni. Egyik nap elfelejtettem magammal vinni esernyőt, ahogy hajnalban ültem a buszon, néztem ki az ablakon a hajnali felkelő napot keresve az égbolton, akkor ugrott be, bizony szarrá fogok ázni, mivel csak fekete esőfelhőket lehetett látni. Nem is kellett sokat várnom a monszunra (egymásközt így nevezzük azt a "szemetebb" fajta esőt ami eleinte csak szitál, néha szakad, a szél meg az egészet az arcodba tolja, amúgy meg csak esik megállás nélkül), találtam egy félig eltörött esernyőt az "őrbódénál" (ami ugyan nem létezik csak a már említett pad), aminek még így is örültem. Már vagy 6 órája álltam a monszunban, az esernyő teljesen megadta magát, úgy engedte át az esőt, mintha ott sem lett volna, a ruhámból facsarni lehetett a vizet és még a szél úgy elkapott párszor, hogy Mary Poppins-t meghazudtoló módon röptetett meg. Ránéztem az órámra, fasza még sok van hátra, de legalább nem fázok... annyira, ahogy végiggondoltam a dolgot, már dideregtem is. Kezdtem kapizsgálni mire utaltak mikor említették, hogy itt csak a szívás van, nincs egy rohadt fa ami alá be tudna állni az ember. Arról nem beszélve, hogy olyanokon jár az ember esze, hány különböző féle képpen tudnék öngyilkosságot elkövetni, hogy végre vége legyen ennek. Aztán letelik a műszak, hazaballagok, alszok egy kicsit és kezdem előröl.
Éjszaka történtek érdekesebb dolgok, akkor lényegesen lazább az egész. Éjfél körül már mindenki alszik így be tudom támadni a kis padot és tudok filmeket nézni. Persze ha mozgás van, akkor ugyanúgy ugrani kell és kísérgetni az érkezőket. Egyik éjszaka történt, félig bele voltam merülve egy filmbe, hirtelen megláttam egy igazi köntösbe bugyolált, púposhátú kriptaszökevényt, amint botjára támaszkodva araszolgatott lépésben mellettem. Elsőre azt hittem szellemet látok mivel eléggé hajnali fél 2 körül volt már az idő. Odavánszorgott egy kocsihoz, kinyitotta, elkezdett matatni benne, majd elindította a kocsit, na fasza gondoltam alvajáró lehet. Ekkor már felugrottam a padról, közelebb mentem, kezemben a telefonnal hátha mentőt/rendőrt/katasztrófavédelmet kell hívni. Olyan 20 perc alatt sikerült megfordulnia a kocsival, kiszállt majd folytatta a matatást. Mikor észrevett, akkor lepődtem meg igazán, szép ékes magyar nyelven megszólított, hogy legyek kedves segíteni neki, ekkor dobta el az agyam az ékszíjat. Azóta már többször találkoztam a nénivel, rendszerint a frászt hozza rám, főleg amikor a kocsija irányába "siet" (már nagyon rég nem lenne szabad vezetnie), legutóbb parkolásnál elnézte a felfestést és a felezővonalat nézte a parkolónak. Most már ott tartunk, hogy én parkolom le helyette a kocsit aztán bekísérem a lakásához, mivel a zárral is gondjai szoktak akadni.
Lakik az utcában egy helyi celeb, kimondottan jófej embernek tartom, nincs elszállva magától. Ahányszor segítek neki valamit pakolni, mindig megkínál egy kávéval. Legutóbb majdnem belefulladtam a kávéba, amit kihozott nekem. Aznap elég szar hangulatom volt, végig borús volt az idő és esett is, hozta a kis kávét némi süteménnyel körítve. Mikor kortyoltam a kávét elkezdtem olvasni a szöveget, ami a bögrére volt írva. Azzal a lendülettel köptem vissza az egészet a falra és kitört belőlem a köhögés és szakadtam a röhögéstől. Szép nagy betűkkel az volt ráírva, hogy "More fucking tea Vicar?" ami szabadfordításban kb annyit tesz: Még egy kis kibaszott teát Plébános úr? Percekig fuldokoltam a röhögéstől, mikor vittem vissza a bögrét megjegyeztem neki, ez bizony gyilkos kávé volt, majdnem megfulladtam. Nem értette elsőre, hogy mire utalok, majd felolvastam neki a szöveget. Ekkor zavarba jött és ő is röhögött velem együtt, majd hátrafordult és elkezdett kiabálni a barátnőjének, hogy te nemnormális, hát milyen bögrébe csináltad meg a biztonsági őr kávéját?! Ezt követően visszafordult hozzám, elkezdett bocsánatot kérni, reméli nem vagyok vallásos és nem bántott meg ezzel.
Az utcában élők előszeretettel alkalmaznak kertészeket, van akihez több különböző cég jár felváltva, egyik a sövényt csinálja másnap jön egy másik brigád az a füvet nyírja majd megint jön másik brigád azok a virágokkal bíbelődnek és így tovább. Sétálgatok fel alá az utcában, mögöttem nyírják a sövényt, majd megszólal a kertész gyerek: "Sögítenél? Mög kék fogni!" Hát téged meg honnan szalajtottak, Szeged és környéke? Úgy biz', Orosháza. Mai napig nem tudom honnan vágta, hogy én is magyar vagyok, de azóta már többször járt arra, mindig jót beszélgetünk abban a pár percben.
Az utcában élő családok közül nyilván az a legrendesebb velem, akire nem kell odafigyelnem. Elég rafkósak, ugyanis rájöttek, ha beengednek wc-re és naponta legalább 2x megkínálnak kávéval, akkor ott pózolok egész nap a házuk előtt, így sok 1000 fontot megspórolnak maguknak (akikre figyelni kell, le se szarják a fejem, talán ha hetente 1x megkínálnak valamivel, pedig jól szokott jönni a meleg ital).
Itt mindenkinek majdnemhogy névre szóló parkolóhelye van, gondosan szoktak ügyelni arra, hogy a felfestett rublikában álljanak meg, képesek centizgetni is. Aki valami ügyet jött intézni erre a környékre rendszeresen parkolóőrnek néz, jönnek oda és kérdezgetik, ott meg szabad állni a kocsival? Helyzetfüggő, hogy kinek hogyan szoktam reagálni, az első pár alkalommal még udvariasan elmagyarázom, hogy nem a közterület fenntartóknak dolgozok, nem tartozik a feladataim közé a parkolás ellenőrzés, de a 88. eset után ránézek az illetőre és netán kertész vagy építőmunkás (mindig kell valami kalapálni valakinél) akkor közlöm, hogy "I don't give a fuck where you're parking!" (baszok rá hova parkolsz), majd otthagyom. Általában teljesen értetlenek a válaszom hallatán, majd mikor hátat fordítok nekik elolvassák a feliratot a hátamon, rádöbbennek, nem a zöld kis emberke vagyok (parkolóőrök zöld egyenruhát hordanak sárga mellénnyel).
Lassan kifejlesztem azt a technikát, amivel agyhalott állapotba tudok kerülni és csak alap létfunkciókat látok el, mint pl légzés. Itt mindenesetre rengeteg időm van gondolkodni mindenféle dolgokon, ez valahol jó, mert "zavartalanul" el tudok merülni bennük, másrészt rossz, mert néha olyanokon agyalok, amiken nem kéne.

Gyilkos hangulat

Napokig gondolkodtam rajta, hogy erről a történetről mennyire részletesen meséljek (nem akarom a szívbajt hozni senkire sem). Eddig is nyíltan beszéltem a dolgaimról, most is így lesz... Nem egészen egy héttel ezelőtti történetről van szó, csütörtöki nap eseményei.
5en laktunk egy bizonyos lakásban (4 srác, 1 lány) nem épp a legjobb környéken. Az esti órákban a lány lakótársunk ért haza elsőnek, a srácokkal mindannyian dolgozni voltunk. Mikor próbált benyitni a lakásba, odabent akkor éppen 2 nem tavaly nyáron lebarnult emberke fosztogatott, akiket a lány megzavart. Szegény kapott egy nagyobbat (szerencsére jól van, nem lett nagyobb baja), a betörők meg elfutottak, sok értéktől megfosztva minket (természetesen senki nem látott semmit az utcán bandázók közül). Én a történések ideje alatt már éppen úton voltam egy barátomhoz, akinél elvállaltam 2 nap maszekolást. Már ott álltam a barátom ajtajában mikor megcsörrent a telefon és a lány lakótársunk zokogott a telefonban. Hallatszott rajta, hogy sokkos állapotban van (nem csodálom), össze-vissza hadart, hogy mi történt, fejbeverték, és kb mit vittek el (amit fél perc körülnézés alatt számba tudott venni). Próbáltam valamennyire megnyugtatni így telefonon keresztül, de nem sokat tudtam javítani a dolgon. Ahogy letettem a telefont már hívtam is a többieket, hogy ez történt, én nem tudok hazamenni, aki tud fusson haza, hogy ne legyen egyedül. Onnantól kezdve fél éjszaka ment a telefonálgatás egymás között, hogy ki mit beszélt a rendőrökkel, kinek milyen ötlete van az azonnali elköltözésre és addig is mit tudunk tenni. A lakást innentől egy percig nem lehetett őrizetlenül hagyni, mivel látták mi van bent, meg lettek zavarva, így elég sanszos, hogy vissza fognak menni a maradék dolgokért. Beszéltünk a lakás ügynökség egyik megbízottjával, hogy azonnal kerítsen nekünk egy másik lakást, mert nem fogunk ottmaradni a történtek után.
A lakást először a 2 betörő forgatta fel, majd a rendőrök kenték össze valami csillámporral amivel ujjlenyomatokat próbáltak venni. Nem lehet igazán kiszámolni, hogy összesen mennyi értéket vittek el, de annyi biztos, ez most hónapokkal vetett minket vissza anyagilag.
Részemről tovább fokozta a feszültséget, hogy a lány egy pillanatra látta az egyik betörőt, ez bizony elég komoly probléma tud lenni a továbbiakra nézve. Sokkal rosszabbul és végződhetett volna a történet, mondjuk ha valamelyik srác ér haza, vele lehet keményebben bántak volna, vagy ha épp valaki a lakásban aludt volna mikor bemennek. Napokon keresztül nehezen aludtunk el, járt az agyunk hogy hogyan és merre tovább. Mentek az elmélet gyártások is szép számmal, szinte biztos, hogy kifigyeltek minket, mert elég nehéz azt az időpontot megtalálni amikor az 5 emberből 1 sincs otthon.
Szerencsénkre elég hamar kerítettek nekünk egy másik lakást egy sokkal jobb környéken (ahova már be is költöztünk). Lényegesen jobbak a körülmények, de még mindig nem az igazi, szinte biztos, hogy innen is hamarosan megyünk tovább.

Para van

Teljesen őszintén mondhatom, nem vagyok egy szívbajos ember, nem szoktam csak úgy félni, megrémülni dolgoktól azonban szokásomhoz híven ismét utólag értesültem a világ eseményeiről. Egyik reggel mentem dolgozni a zsinagógába, ahol a kollégám kissé rémült tekintettel fogadott. Nem nagyon foglalkoztam a vele, majd elmondja mi a baja ha akarja. Telt az idő, kolléga továbbra is nyugtalan volt, pásztázta az utcát a járókelőket nézegetve, részemről meg elfogyott a türelem így rákérdeztem mi a probléma. Valósággal sokkolta, hogy nem tudom mi történik, majdnem leharapta a fejem, miazhogy nem figyelem a híreket?! Ártatlan boci szemekkel néztem rá, itt az ideje felvilágosítani engem, mégis mi történik. Vett egy mély levegőt és nekikezdett, örültem ha csak a felét megértettem úgy hadart. Beszélt valami ENSZ gyűlésről ahonnan az oroszok és kínaiak kivonultak, Amerika meg akarja támadni Szíriát, Britek támogatják stb. Pár mondatban felvázolt egy 3. világháborút megelőző eseménysorozatot. Ahogy befejezte a mondókáját kissé elfehéredtem, akkor tudatosult bennem, bizony mi ketten a lehető legrosszabb helyen vagyunk ha eldurran a "spirituális tesztoszteron". A már említett zsinagógát úgy kell elképzelni, mint egy parányi szigetet, amit óceánnyi muszlim vesz körül, vagy amikor egy focimeccsen besétál az ember kék pólóban a piros csapat táborába. Kollégám eléggé belém ültette a bogarat, számba vettük a lehetőségeket, aki a kapuban áll mikor kezdődik a balhé, annak tuti reszeltek. Természetesen azt is tudtuk jól, hogy felfújták a híreket, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, de mégsem sikerül figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Ebben a tudatban telt el az egész napunk, fél óránként váltottuk egymást a kapuban (annak sincs több esélye aki az épületen belül van, max annyi ideje van, hogy befeküdjön egy asztal alá).
Teltek a napok, időközben a Britek rádöbbentek, hoppá itt bizony rengeteg muszlim van, mégsem kéne ebbe belemenni (ráfogták, hogy a nép nem akarja), azóta kicsit nyugodtabbak lennénk, ha nem reszkető zsidókra kéne vigyáznunk naphosszat. Néha olyan benyomásom van, nekik még nem mondták el, hogy véget ért a II. Világháború, nem üldözi itt őket senki. Enyhe kifejezés, hogy saját árnyékuktól is félnek, főleg most, amikor az újévi és egyéb ünnepségeik vannak.
Cégem elküldött egy másik zsinagógába dolgozni, alig akartak beengedni. A kapuban kérték az engedélyem, igazolványom, melyik cég küldött, kit keresek... A végén eldurrant az agyam, diplomatikusan felvázoltam a helyzetet. Vagy beengednek hogy vigyázzak rájuk vagy haza is mehetek és akkor nekik bizony bőven lesz okuk aggódni, ettől a mondattól az összes kapu kitárult előttem. Tudni kell, hogy itt másképp működnek az emberek. Felveszem a kis sárga mellénykémet a SECURITY felirattal a hátamon, onnantól kezdve a legtöbb helyen "tiszteletben álló embernek minősülök". Az átlag nyugati ember meglátja a megkülönböztető jelzésemet, elég a puszta jelenlétem és már máshogy viselkedik, kétszer meggondolja mit cselekszik. Addig nem gondolják tovább a dolgot, hogy annyit érek mint egy útjelző bója. Ha valami helyzet van max verbálisan avatkozhatok közbe, mint valami napközis tanár aki szajkózza a gyereknek, hogy rossz fiú, nem szabad! Jogilag semmit nem tehetek azon kívül, hogy kihívom a SÜN-öket, sőt! Első a saját magam biztonsága, utána jöhet mindenki más, ebből következik, hogy már fél úton lehetek hazafele a buszon, mikor eszembe jut felhívni a SÜN-öket, hogy jajj srácok, nézzetek már ki oda, valami mészárlás volt asszem, ugyan nem tudom biztosan, nem vártam meg a végét.
Kicsit elkalandoztam, a lényeg: beengedtek. Feladatom a következő volt, 10 percenként körbejártam az épületet, bent imádkoztak. Többi időben a kapuban strázsáltam mellettem egy önkéntessel, aki ismeri a zsinagógához tartozókat (ő tudta kit lehet beengedni). Kapu nyit, mosolyog, kapu csuk, retesz betol, integet a kamerának, hogy minden oké. Kb óránként rámnézett az egyik vezető, kézjelekkel kommunikáltunk, hogy igen, minden a legnagyobb rendben. Ha ez még nem lett volna elég van egy saját szervezetük, tagjai járják körbe a zsinagógákat, ellenőrzik a biztonságiakat, azokat is rám uszították. Nap végére nem bírtam ki, elkaptam a vezetőt és nekiszögeztem a kérdést: mégis mitől féltek ennyire?! Próbált annyival lerázni, hogy sokan nem szeretik a zsidókat. Persze nem hagytam annyiban, reflexből mondtam, igen, sokan nem szeretik a zsidókat, a feketéket, az ázsiaiakat, muszlimokat, fehéreket és így tovább, ez nem ok arra amit itt műveltek. Akkor elkezdte a vetítést, hogy potenciális célpontnak számítanak, mert mindenki tudja hogy ilyenkor sokan imádkoznak odabent, nagyobb az esély a terror cselekményre. Nekem se kellett több, igazat adtam neki, majd hozzáfűztem, Vatikánban pápa választáskor már én is láttam biztonsági őröket, bár nem biztos mert TV-n keresztül néztem. Nem erőltettem tovább a témát, még a végén panasz érkezik a cégemhez, engem meg jól fenékbe rúgnak, arról nem beszélve, addig van munkám, amíg az emberek félnek valamitől. Részemről továbbra sem félek, viszont abban a tudatban tartom nyitva a szemem, ha elszabadul a pokol amikor ott vagyok, nem tudok sokat tenni ellene, legtöbbször nem agyalok azon mi történhet, nem hagyom hogy az ő félelmük befolyásoljon.

Reform Zsinagóga

Korábban említettem már, izraeliek által irányított cégnek dolgozom. Cégemnek rengeteg féle/fajta ügyfele van, ezek közé tartozik néhány zsinagógának az őrzése is.
Gyanútlanul néztem hónap elején a beosztásom, amiből kiderült, engem is beosztottak az egyik zsinagógába. Furcsának találtam, hogy nem rendes 8 órás műszakokat kaptam, hanem mindössze 3-3.5 órásakat, azokat is az esti órákban. Cégemnek szokása minimális, mondhatni semmilyen információval ellátni, amikor új helyre küldenek. Írhattam én a leveleket, hogy mégis mi lesz pontosan a feladatom, kivel fogok együtt dolgozni a helyszínen, miért csak ilyen keveset kell ott lennem, semmi válasz nem érkezett.
A zsinagóga címét is internetről nyomoztam ki, mikor odaértem kezdődött a "pánik", illetve a nem értek semmit helyzet. Kollégáim azzal fogadtak, hogy sok teendő lesz, mindjárt megérkeznek a muszlimok, kezdődik a szokásos imájuk. Próbáltam értelmes fejet vágni, de nem bírtam összerakni a képet. Mit keresnek muszlimok egy zsinagógában? Utolsó információim szerint ősi ellenségekről beszélünk. Mivel volt kisebb kapkodás, csak órákkal később tudtam elkapni egy rövid beszélgetésre az egyik kollégám, legyen már kedves elárulni mi a bánat történik ott.
Kollégám elsőre kissé rémisztő történettel állt elő (mivel nem követem az itteni híreket sem, nincs TV-m, igazat megvallva nem is érdekel hogy a nagyvilágban ki öli halomra a másikat, amíg engem békén hagynak), valahogy úgy "kezdődött" (most nem megyek vissza évszázadokat a történetben, mindössze az utóbbi, legyen mondjuk 1 év eseményeit vázolom fel), hogy egy katona elkezdett lövöldözni muszlimokra, nem tudom pontosan hány embert ölt meg, mire lefegyverezték és azzal a lendülettel le is vágták a muszlimok a fejét. Természetesen ezt a lefejezést meg kellett torolni, így felgyújtottak egy mecsetet. Ennek következtében nem volt hol imádkoznia x sok muszlimnak, vészesen közelgett az egyik legfontosabb ünnepük a Ramadan (röviden kb annyi, hogy 1 hónap böjt, aminek a végén ünneplik az új évet), így nagy merészen kibérelték a zsinagóga egy részét, hogy ott tudjanak naponta imádkozni. Még mindig nem állt össze nekem a kép teljesen, bármennyire is rá lennék szorulva valamire, biztos nem mennék oda az "ősi ellenséghez", hogy legyen kedves kisegíteni, már ott tartottam, hogy a kollégám csak szivat, aztán elkezdtek szállingózni az imára érkezők.
Ekkor már röhögtem magamban, ismét olyan helyzetbe kerültem, amit ha elmesélek senki nem fogja elhinni. Ugyan nem vagyok hívő, de katolikus családban születtem, és most ott állok egy zsinagóga közepén, ahova rengeteg muszlim érkezik az imára.
Miután kiröhögtem magam, kezdett bennem tudatosulni, ez bizony kemény menet lesz. Számba vettem a lehetőségeket, miszerint jó eséllyel azért vagyok szolgálatban, hogy a muszlimok semmi kakukkos órát ne tudjanak eldugni, illetve őket is védeni kell, ha netán valami eszement horda rájuk támadna. Itt újabb poénra nyílt lehetőség, belegondoltam, hogy ott állok az érkezőknél és mondom nekik, a kakukkos órákat a jobb oldali ruhatárba a halefeket a bal oldali ruhatárba kérem letenni, ima után visszakapják.
Az imára érkezőket egy külön bejáraton engedtük be, ott egy őrnek kellett állnia, egy másik a terem túlvégében volt egy folyosón, elzárva az utat a zsinagóga belsejébe. Egy kolléga az épületen kívül járkált körbe, egy a "főkaput" őrizte és végül valaki állandóan a kamerákat nézte az épületen belül. Egyiküket még jóval a tömeg érkezése előtt beengedtük, ő valamilyen szervező szerepet töltött be a folyamatban, leterítette az imaszőnyegeket, átrendezte a termet stb. Mikor elérkezett az idő kinyitottuk a kaput, én fogadtam őket, csak úgy özönlöttek. A legtöbben mosolyogva, illedelmesen köszöntek nekem, az Imám kezet is nyújtott mikor meglátott, nagyon barátságosak voltak. Ez előtt nemhogy muszlim imát nem láttam, még zsinagógában sem jártam. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mindent nyomon tudjak követni, anélkül, hogy valami általam nem ismert szabályt meg ne sértsek és ne zavarjam őket illetve a munkámat is végezni tudjam. Nehéz szavakkal leírni az egészet, teljesen máshogy zajlik az ima, mint egy keresztény mise/istentisztelet. Ami szemet szúrt, hosszú imaszőnyegek voltak leterítve egymás mögött, ha valaki elsőnek érkezett a sorba, akkor középre állt be, a később érkezők közvetlen mellé álltak két oldalról. Ha valamelyik előrébb levő sorból valaki elment, a következő érkező azt a helyet foglalta el. Gondolom ezzel is szimbolizálják, hogy mindenki egyenlő. Ahogy hallgattam az Imám "éneklését", néhol hátborzongatóan hangzott, főleg amikor a tömeg válaszolt. Mikor végeztek rendet raktak, kifele volt aki odajött és megköszönte nekem, hogy vigyázok rájuk és így nyugodtan tudnak imádkozni. Be kell vallanom, eléggé zavarba jöttem ettől. Volt akivel elbeszélgettem a vallásukról, hihetetlen átéléssel beszélt a részletekről, a Ramadan-ról a Koran-ról stb. Persze kissé félve de feltettem a kérdést, mégis hogy van ez a "nagy" barátság a zsidókkal? Annyit reagált a dologra, hogy nekik aztán teljesen mindegy hol imádkoznak, annyi a fontos, hogy tiszta legyen a hely. Gondolom a tiszta alatt mást értett, mint ahogy én értelmeztem, de ebbe már nem mentem bele.
Nem tudom pontosan hány imát felügyeltem végig, de teljesen barátságos benyomást keltettek a muszlimok. Ezt a barátságos hangulatot kedves zsidó főnököm (aki mellesleg iráni születésű, újabb érdekesség, muszlimnak kéne lennie) törte meg majdnem ez laza "dzsihád" kivívásával. Ez a barom nagyon figyelmetlen volt, mentségére szólva tényleg semmi rossz szándék nem vezérelte. Történt ugyanis, hogy elbambult és szemrebbenés nélkül végiggyalogolt keresztbe a leterített imaszőnyegeken. Azokat az arcokat látni kellett volna, nem győzött bocsánatot kérni.
Minden jónak vége szakad egyszer, Ramadan is véget ért, semmi probléma nem adódott szerencsére. Cégem továbbra is ad műszakokat a zsinagógában, de már teljesen más feladatokat kell betöltenem. Hatalmas épületről beszélünk, ami több funkciót lát el egyszerre, minden napra van valami program. Alapjáraton óvodaként is üzemel, emellett rengeteg közösségi programot szerveznek, film vetítéseket, nyugdíjas találkozókat, meg valami tánc oktatás is van amellett, hogy imádkozni is jár oda a nép. Vagy a kapuban állok és kellő keresztkérdések feltevése után beengedem a szülőt a gyerekéért vagy a kamerákat nézem, hogy mi történik az épületen belül. A zsinagóga nagyközönség előtt zárva van, így időpontot kell kérni, ha valaki szeretné megnézni. Ha mondjuk egy számunkra ismeretlen akar szombaton istentiszteletre jönni, akkor el kell kérnünk az útlevelét.
A recepciós hölgy nigériai születésű, nagyon vicces látni amikor felveszi a telefont és úgy köszön bele, hogy Shalom! Nála viccesebb jelenség csak a filippínó gondok tud lenni, vele egy komolyabb beszélgetést nem tudtam még kezdeményezni, mindet elvicceltük.
Időközben kiderült, hogy a rabbik között meleg házaspár is található, így már kezdtem átlátni a helyzetet. Gyakorlatilag mindenre nyitottak ennek a zsinagógának a tagjai és vezetői, okkal lehet reform zsinagógának nevezni. Mindkét oldalt (muszlimokat és zsidókat) látván, igenis meg tudnak férni egymás mellett, persze kellő óvintézkedések mellett. Többen állítják, hogy csak a kormányok szítják a feszültséget, amiből x embernek nagyon jó haszna van, persze legyen szó bármilyen vallásról (pár kivétellel) mindenhol vannak radikális felfogásúak.

Seven Sisters

Ki gondolta volna, Brixtonnál van hírhedtebb környék is Londonban, ami nem más, mint Tottenham és környéke. Természetesen számomra ez is utólag vált nyilvánvalóvá, mikor már beköltöztem Tottenham szélére.
Korábban említettem, hogy költözés volt kilátásban, egyik kollégámmal szóba került a téma, tőle elköltöznek ketten, nézzem meg a lakást, aztán majd szerzünk még egy lakótársat, aki végül egy másik kolléga lett. Kaptam a lehetőségen, így legalább nem kellett kauciót fizetnem. Eljöttem megnézni a lakást, amiről csak annyit tudtam, hogy közel van a Seven Sisters metróállomáshoz (dél Tottenham).
Ahogy végig sétáltam az utcán nem lettem valami vidám az elém táruló látványtól. Eléggé lepukkant a környék, szó szerint gettó érzése van az embernek ha ezen az utcán végig gyalogol. Az utca mindkét oldalán boltok vannak, zsúfoltság, néhol büdös és kegyetlen sok szemét. Feltűnt, hogy a kuka nem egy gyakori jelenség errefelé, így mindenki a szemetét napközben az útjelző táblák tövébe teszi le, amit hajnalban a kukások összegyűjtenek. Brixtonhoz hasonlóan az itt élő emberek jelentős része fekete, de itt az afrikai négerek vannak túlnyomó többségben. Ami elég furcsának tűnt, hogy legalább 5 fodrász üzlet van a közelben (kb 100 méter távolságról beszélünk a lakás és a metró között), amiből minimum 2 egész éjjel is nyitva van. Ezek szerint itt gyakori jelenség lehet, hogy pl hajnal 3kor rájön az emberre: húbazeg, be kell lőni a sérót!
Gondoltam nagy merészen, bemegyek ahhoz a fodrászhoz akit az ablakomból is látni lehet, az tűnt szimpatikusnak (utólag kiderült ez hiba volt). Szerintem kifogtam az egyetlen "rasszista néger" fodrászt az egész környéken. Elmondtam neki, hogy ugyanazt a fazont kérem, csak rövidebb verzióban, ő bólintott, majd előkapta a nullás gépet, és kegyetlenül megkopasztott. Nem győzetem pislogni a tükörbe miközben néztem az ámokfutását. Mások is vártak az üzletben, nem bírták ki, hogy be ne szóljanak, annyira zavarban voltam, hogy együtt nevettem velük saját magamon. Azóta is próbálom megfejteni, miért gondolja egy fekete ember azt, ha besétál a boltba egy magas, szőkésbarna hajú, kék szemű fehér ember, akkor abból skinhead-et kell csinálni azonnal vagy minimum hitlerjugend-et.
Gyorséttermek is szép számmal vannak jelen, eleinte húztam a szám (látva a környezetet), szinte garantált az ételmérgezés ha valamelyikben ennék valamit. Hetek teltek el mire bemerészkedtem az egyikbe (kellő rutinnal rendelkezve, megvártam amíg lakótársam eszik ott valamit, aztán türelmesen vártam a reakciókra). Azóta eléggé rákaptam ezekre a kajákra, nem nekem kell szórakozni az elkészítéssel, egész jó áron kapok bőséges adagot.
Hogy pár mondatot említsek a lakásról is, nem egy varázslatos hely. A szobám érezhetően balra lejt, így ha az asztalnál ülök akkor kénytelen vagyok kissé jobbra dőlni, hogy ne essek le a székemről. Van egy hatalmas matracom, egy akasztós szekrényem meg egy fiókos, és egy asztal. Nem dőzsölök a szabad helyben, de kényelmesen elférek. Az ablakom az utcára néz, ahol buszoktól kezdve, kocsik és gyalogosok mennek egész nap. Éjjelente olyan 2ig biztosan van valami részeg/betépett állat, aki óbégat. Hétvégente csak gondos körültekintéssel lehet ablakot nyitni, nem egyszer fordult elő, hogy a nyitott ablakomon dőlt be a fűszag. Van egy pasi aki minden nap az ablak alatt Whitney Houston - I will always love you számát üvölti, néha eltalál 1-2 hangot, érezhetően fejlődik minden nap, még pár év és valami tehetségkutatón fel is léphet a számával.
Egy görög család a szomszédom, ránézésre alkoholista mindkét szülő illetve nem túl igényesek. Velünk szemben van a bejárati ajtójuk, ahol előszeretettel üvölt az anyuka-apuka a gyerekeikkel. Akár jönnek akár mennek az biztos hogy halljuk őket. Egyik nap szintén egy ilyen kiabálós műsorra ébredtem, feltéptem a mi ajtónkat, és diszkréten közöltem a nővel, hogy még egy ilyen és elvágom a torkát. Akkor kissé meglepődött, és pár napig csend volt.
A házba az épületet megkerülve egy parkolón keresztül lehet bejönni. Esténként ebbe a parkolóba járnak zülleni néhányan. A konyha ablak pont erre a parkolóra néz, nem egyszer kellett már kihívni a SÜN-öket, mert valami agresszív véleménycsere következtében kisebb tömeg kezdte egymást csépelni. Persze amíg egymást irtják addig én az ablakból tapsolok a győztesnek. Ezeket leszámítva mindenki a maga dolgával törődik, nem nagyon állnak szóba velünk hacsak nem muszáj, cserébe kölcsönös a hozzáállás (hasonlóan Brixtonhoz, fehér ember tabu).
Zuhanyzásnál a meleg vízzel játszani kell, néha elfelejt jönni, olyankor vagy fél percig várni kell mire eszébe jut. Lakótársakkal jól kijövök, majdnem mind ugyanannál a cégnél dolgozunk, illetve mindenki magyar. Mennek a beszólások, cukkoljuk rendesen a másikat, így legalább állandó jó hangulatban vagyunk a környezeti hatások ellenére.
Tőlünk olyan 20 méterre van egy szórakozóhely, eddig úgy voltam vele, hogy nem vagyok kíváncsi a többi szomszédra, illetve megvannak a magam kedvenc helyei, minek menjek oda. Végül úgy alakult, hogy benéztem egyik szombat este, hatalmas buli volt, a pia sem volt drága és még jól is éreztem magam. Nem láttam még ennyi különböző nációt egyszerre egy helyen bulizni, ami még szimpi volt, hogy az átlag életkor is 20 felett volt.
Gondolom nem olyannak festettem le a helyet, ahol bárki szívesen élne, mindezek ellenére jól elvagyok itt. Az esti késelést-lövöldözést rendszeresen lekésem, már csak a helyszínelő rendőrökkel találkozok. Viccet félretéve, nincs sok zűr a környéken, ez még eléggé a széle Tottenham-nek, beljebb vannak a neccesebb dolgok. Nem azt mondom, hogy itt akarom leélni a londoni életem hátralevő részét, de a lakás olcsó, környezetet meg lehet szokni, csak alkalmazkodás kérdése. Közlekedés szempontjából nagyon jó, illetve amire szükségem van a mindennapokhoz azt mindent be tudok szerezni percek alatt.

Házibuli milliárdoséknál

Kezdem megszokni azt a tényt, hogy cégem szemrebbenés nélkül elküld mindenféle helyre dolgozni. Történt egyik reggel, hogy a titkárnő ébresztett telefonon, érdeklődne, hogy mit tervezek szombat estére, mert lenne egy házibuli, ahova dolgozni kéne mennem. Ilyet még úgysem csináltam előtte, miért ne. Egyeztettük az infókat, majd elküldte levélben a részleteket, gondosan kihangsúlyozva, hogy legyen frissen borotvált fejem, vasalt ing, öltöny.
Teljesen gyanútlanul indultam el a megadott cím felé, térképen persze előre megkerestem merre kell menni (annyi derült ki, hogy van legalább 2 golfpálya a közvetlen közelében), gondoltam ez is valami gazdag ügyfél lesz és megy majd a rongyrázás. Utólag derült ki, hogy ez az utca egész Anglia legdrágább utcája az ott élők miatt.
Ott állok a megadott címen, ezt nem hiszem el... Nézek a házra, ez nem is ház igazából hanem egy erőd. Hatalmas kapu, kocsifelhajtó, mögötte meg egy mesékből ismert kacslábon forgó palota. Megvártam kollégát, ide én egyedül be nem megyek (róla kiderült, már ismeri a terepet, párszor dolgozott már itt). Felsétálunk a házhoz, komornyik várt minket a bejáratnál, széles vigyorral üdvözölt minket (ez jó jel). Pár percben felvázolta, hogy ma mi lesz a dolgunk, ő is itt lesz valahol, szóljunk ha bármi van (nem győztem közben forgatni a fejem, aztakurva mekkora ház).
Kollégám körbevezetett, na akkor kezdtem rosszul lenni a látványtól, valósággal sokkolt ami elém tárult. Eddig is tudtam, hogy vannak nagyon gazdag emberek, de ezt elképzelni nem tudtam volna. Maga a buli a földszinti részen volt egy úszómedence körül. Az a medence is olyan volt, hogy a fele kilógott az udvarra (ablakokkal körbeövezve), amit egy üveglap választott el a kerttől, de gombnyomásra felemelkedik és utat enged a szabadba. Az ablakok gombnyomásra sötétíthetők voltak, nem csak ezek, a házban található összes ablak. Medence mellett bárpult, mögötte öltözők, szaunák és konditerem. A kertben (ami kb akkor mint egy focipálya) is akadtak bőven érdekességek, ilyen apróságok, mint teniszpálya, kis erdő (hozzá tartozó erdei sétánnyal), külön épület a komornyiknak stb.
Ahogy néztem körbe egy dolog szúrta ki nagyon a szemem, ha valaki ennyire gazdag, akkor miért Fosters-el mérgezi a vendégeket? Azt a sört még az ausztrálok is utálják (Angliában valamiért menő). Az egész házban mindenhol be volt vezetve hangtechnika, amit akár egy mezei mobiltelefonnal is tud vezérelni központilag az ember. Külön lehetett állítani, hogy hol, melyik helységben akarom hallani. A ház több része le volt zárva, nem csak előttünk, a vendégek előtt is, néha forgalomirányító rendőrnek éreztem magam. Apropó vendégek...
Elég hamar kiderült, hogy itt bizony tinibuli lesz, mikor ez nyilvánvalóvá vált húztam is a pofám rendesen, minden vágyam volt elkényeztetett gazdag tiniket fegyelmezni. Bár elég egyszerűek voltak a "játékszabályok", mégis akadt dolgunk rendesen. El lehet képzelni mire képes kb 40-50 részeg 17 év körüli gyerek. Mivel csak ketten voltunk szolgálatban, próbáltuk megosztani a feladatokat, és gyakran váltani egymást. Egyikünknek a bejáratnál kellett strázsálni, beengedni az érkezőket, mindenkit tájékoztatni a feltételekről (csak a medence körül és a kertben van a buli, a komornyik házát ne basztassák, keményebb alkoholt kérem az asztalra kitenni, dohányzás a kert végében, lezárt területekre nem szabad menni, stb) a másik addig szemmel tartotta a részegedőket, persze tisztes távolságból, nehogy panasz legyen, hogy mi a nyakukban lihegünk (mintha ott sem lennénk).
Volt időm kicsit beszélgetni a komornyikkal, azt ugyan nem mertem megkérdezni, hogy a gazdája miből él (drogbáró vagy netán fegyvercsempész?), de kiderült, jó pár főt számlál a személyzet. Van 2 állandó sofőrjük (jártam a garázsban, csupán 5 kocsi parkol ott, aktuális igénynek megfelelő típusok, monstrum terepjáró, kisebb kocsi gondolom a mamának vásárláshoz stb), az egyik éjszaka a másik nappal áll készenlétben (plusz egy beugró), 3 házvezetőnő, abból 2 ott lakik a házban...
Bevallom, számoltam vissza a perceket, mindössze 6 órát kellett ott lennünk, de felért egy héttel. Ment a kergetőzés, oda ne menj, lehetőleg ne dugd meg a csajt a szaunában, ne vigyél be semmit a medencébe (ami mozdítható volt azt simán vitték volna), nincs nudizás, ott most ülj le kicsit a levegőn... Néha a komornyik is besegített, mivel kevésnek bizonyultunk ketten. Hajnal 1-kor véget ért a móka, elkezdtek érkezni a sofőrök/taxik meg a szülők a részeg gyerekeikért. Mikor végre hazaértem, leültem, akkor eljött az ideje, hogy én is igyak valamit az átélt sokk hatására. :-)
Én naiv azt hittem, hogy ez volt a nehéz feladat, hát nem. Következő héten másik buli volt ugyanott, csak épp 14-15 éves gyerekekkel volt tele a ház. Engem sem kellett félteni abban a korban, bármilyen alkoholt becsempésztem bárhova, minden trükköt ismertem, de ezek durván túlszárnyaltak. Akkor egy másik kollégával voltam beosztva, aki azt a benyomást keltette számomra, hogy ő bizony leszarja mit művelnek. Lett is egy kisebb incidens... Valamelyik gyerek összetört egy üveget, amibe mezítláb belesétált az egyik leányzó, szerencsére nem lett komolyabb probléma, kicsit megvágta a talpát egy üvegdarab, persze az eltunyult angolok gyerekek hatalmas drámát csináltak a dologból. Én csak széttártam a kezem mikor számonkért a komornyik, hogy mégis hogy ment át az "ellenőrzésen" az üveg vodka. Közöltem vele, hogy talán a házigazdát kérdezze, ő hordja ki a többinek valahonnan, gondolom rá nem érvényesek a szabályok (majd pont én fogok leállni veszekedni egy milliárdos kislányával, akinek a franc se tudja miből él az apja és milyen kapcsolatai lehetnek ha netán a kislány máshogy adná elő a történteket).
A buli itt is úgy ért véget, ahogy lennie kell, szépen ment a becserkészés, nehogy valaki ott maradjon. Jöttek a gyerekekért sorjában, én meg szokásos módon jól beégettem magam. Elmondták kiért jöttek, nekem be kellett mennem megkeresni. Igenám, ez nem egy bonyolult feladat, kivéve ha nem unisex neve van a gyereknek és nem egy lányt keresel egy fiu helyett. Kellett kis idő, mire rájöttem miért néznek rám idiótaként mikor érdeklődtem a gyerekeknél, hogy mégis merre lehet a lány...
Eléggé kifárasztott ez a 2 buli, még nem döntöttem el, hogy a legközelebbit is bevállaljam vagy inkább megkímélem magam az idegbajtól.

Art Gallery

Miután már Kisgazdám nem vette hasznomat (befejezték a ház körüli biztonságtechnikai újításokat), a cégem megígérte, hogy hamar találnak nekem valami másik elfoglaltságot. Egyik este mikor még Kisgazdinál voltam szolgálatban, meglátogatott a "kisfőnök". Nem túl gyakran szokott ilyet csinálni, meg is lepődtem rajta, gondoltam biztos akar valamit. Elkezdte a szokásos szélesvásznú vetítést, hogy meg vannak velem elégedve, az ügyfél nagyon kedvel, udvarias vagyok, jóvágású, mondott mindent ami felszínes és igazából lövése sincs arról ki vagyok. Arról nem beszélve, hogy a cégben nem mutogatom a tetkóimat (bal alkarom meg a fél hátam szét van tetoválva, nem éppen barátságos ábrákkal). Végül rátért a lényegre, azért jött ki személyesen meglátogatni, mert nem emlékezett arra, hogy milyen szinten van az angolom, és lenne egy lehetőség.
Jelenleg zajlanak a tárgyalások egy képgalériával, nagyon értékes festményeket fognak kiállítani, szükség lenne biztonsági személyzetre emiatt. Az irodában ment a tanakodás, hogy kit lehetne ezzel a feladattal megbízni, aki (szerintük) jóvágású, megbízható és jól beszél angolul, végül az én nevem dobta ki a rendszer. Maga a munka része nem vészes, hétfőtől péntekig, reggel 10-től este 6-ig kell ott szobrozni, ne engedjem, hogy a látogatók taperolják a festményeket, csak pár kivételes ember csinálhat róluk fényképeket. Céges pufajkámat öltönyre kell cserélnem, és egész nap mosolyogni. Ekkor közöltem vele, hogy legyen kedves nekem ingeket adni, mivel az az összesen 1 db amivel megkínáltak eddig, nem tuti, hogy barátságos szagot fog árasztani 5 nap után. Persze, menjek be az irodába, adnak inget, nyakkendőt, de a többiről nekem kell gondoskodni. Ugye milyen rendesek? Előírják, hogy miben jelenjek meg, de a hozzávalókat magamnak kell megoldani. Végül adtak további 2 db inget (ami ráadásul kicsit rám) azzal a dumával, hogy sokkal jobban néz ki, ha kicsit feszül rajtam.
Eleinte nem tudtam mit reagáljak, mivel belegondoltam abba, annyira értek a művészetekhez, mint ló a hátúszáshoz (tud az háton is úszni, ha már megdöglött). Ha netán valami szürrealista kiállítás lesz, akkor meg ott helyben fogom felkötni magam a nyakkendővel az biztos. Ha ez mind nem elég, megszoktam az éjszakázást, senkivel nem beszélek, erre be akarnak tenni nappalra egy csomó művészlélek mellé, akikkel jó eséllyel még beszélgetnem is kell a festményekről, mindenesetre rábólintottam a dologra.
Elérkezett az első nap, kicsit félve léptem be a helyszínre. A galéria elég jó helyen található, belváros közepén, metróval háztól-házig 40 perc alatt megteszem az utat. A festmények már mind a helyükön voltak, de még volt kis zűrzavar a szervezés körül. Kezembe adtak egy prospektust, hogy mégis milyen kiállítás ez, meg a festményekről is némi leírás. Körbevezettek mindenhol, elmondták pontosan mit kell csinálnom, hol kell pózolnom naphosszat miegymás. Végeztünk a szokásos udvariaskodással, akkor most jobban megnézem miről van szó.
A kiállítás összesen 20 festményből áll, de az együttes értékükből kb a magyar államadósságot ki lehetne fizetni. A festőt Paul Delvaux-nak hívták (belga, nem francia, életemben nem hallottam róla), sacc/kb 1930-1950 közötti festményeivel voltak tele a falak. Javarészt olajfestmények és papírra rajzolt "skiccek" voltak a kiállítás alanyai. Volt pár festménye ami tetszik, de a 98% számomra kaotikus és érthetetlen. Túl sok összefüggéstelen információ van rajtuk, sajnos olyan vagyok, hogy szeretem megérteni a dolgokat, de itt csődöt mondtam. Próbáltam az ott dolgozókkal is beszélgetni az alkotásokról, de rajtuk is kifogott, legyintettek és közölték, nem kell értelmet keresni benne.
Időközben érdeklődtem, hogy mégis hány látogatóra kell számítani. Kiderült, hogy aznap csak zártkörű látogatás van, olyan emberek jönnek, akiket meghívtak erre az eseményre (utólag kiderült, hogy meg sincs hirdetve hogy itt a kiállítás, csakis az általuk erre érdemesnek tartott emberek tudnak róla). Ez a kiállítás ebben a formában még nem volt Londonban, nagy részét New York-ból hozták át, szintén sok kép magántulajdonban van, illetve néhány egy alapítványé, úgyhogy lehet számítani befolyásos és nagyon gazdag emberekre. Ettől aztán tombolt bennem az öröm, atyaég mi lesz itt...
Elkezdtek szállingózni a vendégek, mindenkit pezsgővel és kaviárral kínálgattak. Ha valaki tüzetesebben nézte az egyik alkotást, már odament hozzá az egyik ott dolgozó művészlélek, és hosszasan elemezgették a festményeket. Milyen szépek a színek, gondosan kidolgozott részletek, varázslatos a hangulatuk stb. Én meg gondosan jegyzeteltem a festményekről, hátha szükség lesz rá valamikor.
Az első nap csak eltelt, olyan 30-40 "VIP" vendég volt jelen, aztán kezdődött a dög unalom. Gyakorlatilag naponta átlag 10 ember jár arra, de pár információval gazdagabb lettem, néhány kép eladó. Amikor elsőre meghallottam, hogy mennyiért árulják, aztán ránéztem, "ezt a szart"? Emberek jó dolgukban már nem tudják mire költsék el a pénzüket.
A lentebb látható festményt jelenleg 5.5 millió dollárért árulják, mindenesetre nem ez a legdrágább az eladók közül (egy másikat 7 millió fontért árulják).

Paul Delvaux - Les Nymphes se baignant (1938)

Telefon

Gondolom sokan vettetek már életetekben új mobilt, szolgáltató válogatja, hogy mit kérnek azért, hogy a legújabb telefonokat elvihesd. Itt sem megy máshogy, megvan, hogy melyik cég áll veled szóba legkönnyebben. Ugyan az itt élő barátaim eltérő véleményen vannak, hogy szolgáltatás szinten melyik a legjobb, hosszas mérlegelés után besétáltam az egyikhez. Nem kérnek semmi extrát, útlevelet/személyit, kell bankkártyádnak lennie, amit megterhelnek kerek 1 fonttal (így csekkolják, hogy egyáltalán van rajta pénz), amit vissza is adnak.
Ott állok az üzletben, kinéztem a telefont, jött is az eladó, már kezdhetjük is írni a hűségszerződést. Feltette a szokásos keresztkérdéseket,mit dolgozok hol lakok, mióta lakok ott, családi állapot stb. A telefon maga nem lett volna drága (47 font köröl volt), csak az általam megadott paraméterek alapján kértek volna 100 font előleget pluszba (amit fél éven keresztül jóváírnak). Ekkor jött az elfehéredés, annyi pénz bizony nincs most a kártyán. Ciki van, mondtam a hölgynek, ez így nem pálya. Semmi baj, jöjjek vissza amikor elég pénz lesz a kártyámon (kissé megalázó hangnemben, gúnyos vigyorral mondta). Én ugyan vissza nem megyek ezek után. Pár nappal később hosszasan beszéltem egy barátommal, aki kifejtette, hogy miért csináltam rosszul a dolgot, ha rá hallgatok menjek be az általa javasolt céghez, ott biztos nem lesz gond. Vigyek magammal minden okosságot (fizetéspapír, munkáltatói igazolás stb) akkor át fogok menni az elbíráláson ráadásul ennek a cégnek érdeke, hogy eladja a telefonokat (kapnak jutalékot).
Másnap kerestem a környéken egy ilyen boltot, épp teltház volt és fejetlenség, de kedvesen ott marasztaltak. Összesen 3 ügyintéző dolgozott, több ügyféllel foglalkoztak egyszerre (amíg várni kellett valamire, addig foglalkoztak egy másikkal). Szimpatikus hozzáállás, várunk akkor. Engem is elkaptak pár mondatra, hogy mit szeretnék venni, milyen előfizetéssel (le vannak szerződve gyakorlatilag mindenkivel). Elkezdtem mondani az úriembernek, hogy milyen papírokat hoztam magammal, fel perc után leintett, és belekérdezett a dolgokba (dolgozok, kapok fizetést, érvényes bankkártya, más nem érdekelte), jó válaszokat hallva megkért, hogy üljek le, amint látom elfoglaltak, de igyekeznek minél előbb velem is foglalkozni.
Nagy nehezen sorra kerültem, akkor lássunk neki, itt is eljutottunk arra a pontra, hogy hol és mióta lakok azon a címen. Őszintén válaszoltam neki, mire visszakérdezett, hogy előtte hol laktam. Természetesen otthon, Magyarországon. Magyarországon? Magyar vagyok? Úgy bizony, netán probléma? Dehogy probléma válaszolta, csak eszébe jutott a pálinka (kicsit kirázta a hideg). Elég hangosan elröhögtem magam rajta, szinte biztos, hogy valami kerítésszaggatóval mérgezték. Vissza a telefon témára, ezt így nem fog átmenni az elbíráláson... Nagy sóhaj, akkor köszönöm szépen, várok még pár hónapot. Épp álltam volna fel a széktől, erre megragadja a karom, ne siessek annyira. Körbenézett, lazán átírta, 3 éve lakok azon a címen, vigyorog, így már át fog menni. Jah, hogy ilyen lazán is lehet kezelni a dolgokat! Fülig érő vigyorral siettem ki a boltból a csúcskategóriás telefonnal, nehogy meggondolják magukat.
Halkan megjegyzem, havonta 29 fontot fizetek összesen a szolgáltatásért, amiben benne van a telefon törlesztése, korlátlan hívás bármelyik hálózatban (nyilván csak angol telefonszámokról beszélünk), korlátlan sms küldés és 750 Mb internet. Mióta megvan a telefon nem ritka, hogy 2 órát vagyok vonalban valakivel, mert minek kapkodni. :-)

Royal Air Force Museum

Angliában az egyik legnagyszerűbb dolog, hogy a múzeumok 90%-a ingyenes, csak legyen az embernek elég ideje látogatni őket. Engem személy szerint érdekel a történelem, ugyan nem minden szakasza, de van sok kedvenc időszak, illetve néhány hadigép amiknek a fejlődése is le tud kötni. Azzal nem árulok el nagy újdonságot, amit a hadipar levedlik az kerül ki a közszférába. Rengeteg olyan fejlesztés van ma is a közvetlen környezetünkben, ami a hadiparnak köszönhető (pl mobiltelefon). Próbáltam visszafogni magam, de úgy vártam ezt a múzeum látogatást, mint egy gyerek a Karácsonyt. Sok dolog közül a repülés az egyik ami lenyűgöz.
Lakhelyemtől viszonylag messze található a Royal Air Force Museum, mindenesetre megérte az utazgatást (természetesen ez is az ingyen látogatható múzeumok körébe tartozik).
Nem sokkal nyitási idő után érkeztünk, gondoltuk, csak semmi kapkodás, legyen idő alaposan megnézni mindent. Ahogy beléptünk a hangárba, első reakcióm az volt, hogy csak ennyi?! Kissé csalódottan néztem körbe, ez nem valami sok gép, na mindegy, nézzünk körbe. Egy emeleti részről lehetett az első pillantásokat vetni a gépekre, ahogy mentünk körbe úgy kerültek elő az egyre csodálatosabb masinák. A hangár tetejéről voltak lelógatva a kisebb súlyt képviselő vasmadarak, majd egy lépcsőn keresztül le lehetett menni a földön levőket is szemrevételezni. Ahogy leértünk a lépcsőn elállt a lélegzetem. Fentről nem szúrtam ki, takarásban volt és most ott parkol előttem egy Messerschmitt Me 262 olyan állapotban, mint amit tegnap szereltek volna össze. Nem kell történésznek lenni, szerintem mindenki hallotta már a Messerschmitt szót, ha nem is tudja pontosan hogy néz ki a vadászgép, de tudja, hogy nem egy konyhai edényről beszélünk (nem beszélve a német precizitásról amit képvisel). Rengeteg háborús dokumentumfilmet néztem már végig, ez a vadászgép rettegésben tartotta az ellenfeleit. Arra semmiképp nem számítottam, hogy egy angol légierő múzeumban ezzel a csodával fogok találkozni. Nem igazán tudtam szóhoz jutni eleinte, gondoltam majd elnézegetem a Spitfire-eket, erre ott áll előttem a német hadigépezet egyik csodája (nálam jobban csak a mellettem álló 2 német turista volt lelkesebb). Nehéz volt onnan elrángatni, mert időközben kiderült, hogy ez csak az előétel volt, van egy folyosó egy másik hangárba. Érzékeny búcsút vettem a géptől és indultunk tovább.
A másik hangár is tartogatott meglepetéseket, most már tudatosan kezdtem el keresni a német repülőket. Ahogy bóklásztam, arra lettem figyelmes, hogy valami eltakarja a világítást, nem igazán látom a gyenge fényben, hogy mi is van előttem. Nézek körbe, hogy miért nem látok, felettem nagy feketeség, tőlem olyan 8 méterre hatalmas futómű, óriási kerekekkel. Mi a bánat ez?! Valahogy kikerültem a fénybe, akkor látom, hogy ez bizony egy Vulcan (bombázó) és a szárnya alatt kavarogtam, hatalmas monstrum (csak a szárnytávolsága valami 30 méter). Idő nem nagyon volt a meglepődésre, mert már kiszúrtam a következő áldozatomat, ami (ki gondolta volna, német gyártmány) egy Focke Wulf Fw 190-es volt. A Messerschmitt-ek mellett ez volt a másik legendás vadászgép. Nem győztem a fotókat csinálni a géppel, most ezen az oldalán állok, most a másikon, most a gép másik oldaláról ugyanez a játék...
Összegezve a múzeumban látottakat, hatalmas élmény, ajánlom mindenkinek!
Teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen beállítottságú, milyen politikai nézeteket vall, vannak dolgok, amiket el kell ismerni. Ilyen elismerendő dolgok közé sorolom pl a II. Világháború alatt elért német hadi fejlesztéseket (tankok, repülők, tengeralattjárók), ha az ember találkozik valamelyik múzeumban pihenő darabbal, akkor tapasztalja csak igazán, hogy milyen tekintélyt parancsoló az összes. Az egy másik kérdés, hogy mire használták ezeket, illetve milyen eszmét képviseltek. Nem tagadom, német oldalról érdekel jobban a II. Világháború, ennek ellenére nem vagyok és nem tartanak antiszemitának/fasisztának/rasszistának. Előbb ítélem el magát az embert azért amit csinál, mint a származása miatt.

Drogos

Sikeresen megvolt az első "élesebb" helyzetem mióta kint vagyok Angliában. A vicc az egészben, hogy nem munkában történt, hanem úton haza munkából.
Költséghatékonysági szempontból úgy döntöttem, 2 fordulóból fogok költözni (max beszarok útközben a cipekedéstől). Hazamentem munkából reggel, felkelés után összepakoltam amennyit csak tudtam és elindultam tömegközlekedéssel az új albérlet irányába. Mire odaértem csak pár órám maradt mielőtt ismét dolgozni kellett mennem. Emiatt úgy döntöttem, hogy a legnagyobb bőröndöt elviszem magammal munkába, és a második fordulót következő nap délután oldom meg.
Ülök a buszon a hatalmas, üres bőrönddel, felszáll egy emberke aki feltűnően nincs magánál. Tántorog, dobálja a fejét, hót retek és valami kegyetlen szagot áraszt magából (nem pia szag volt). Elkezd tarhálni a buszon (kéregetőkre szokás ráhívni a SÜN-öket errefelé, ha kelleténél jobban nyomul valaki) mindenkihez odament, hogy adjanak neki pénzt, mert éhes, szó szerint erőszakos volt. Pont nem hallgattam zenét, figyeltem kinek mit mond. Te nem éhes vagy barátom, hanem drogos, és a cuccra kell a pénz, döbbentem rá (minden előítélet nélkül). Eljutott hozzám is, leült mellém, elkezdett böködni, hogy ne unatkozzak az utazás során. Ilyenkor szoktam a süketnéma értetlen turistát eljátszani, gondoltam ha ott a bőrönd nálam csak összeáll neki a kép. Hát nem. Közben le-fel szálltak az emberek a buszról, emberünk csak nem nyugodott. A buszsofőr egyszer szólt rá, ha nem fejezi ezt be, ráhívja a SÜN-öket. Erre emberünk  felment a busz felső szintjére, most aztán nagyon jól elbújt (minden busz be van kamerázva, sőt működik is a rendszer, menet közben nézheted magad a kivetítőn különböző szögből). Hirtelen megjelent ismét, látszott rajta, hogy fogy a türelme, mindenki elzavarta. Ismét lehuppan mellém, megint bököd. Odafordulok hozzá, elkezdi magyarázni az eredeti történetet, miszerint éhes. Magyarul kezdtem el neki hadoválni, ettől hátha továbbáll. Ez bizony olaj volt a tűzre. Belehajolt az arcomba, az orra kb 2 centire volt az enyémből, és fenyegetően közölte: "Nekem te ne hazudj, hogy nem értesz angolul!" Az arca rángott az idegességtől, ebből már nem fogok jól kijönni. Mit csináljak? Nem dramatizálom túl a helyzetet, de érzésem szerint, itt baj lett volna, ha valamit rosszul csinálok. Kinéztem belőle, hogy megvárja amíg leszállok, leszáll velem együtt és nekem ugrik (hajnalban nem sokan vannak az utcán, nincs mindenhol térfigyelő kamera). Nem tudom ki látott már drogost elvonási tünetekkel, az biztos, hogy nem egészséges a közelükben lenni olyankor. Nincs más választás... Farkasszemet kell nézni vele, szépen tagolva, nyugodt hangon közöltem vele magyarul, hogy "nem értem mit mondasz", majd vártam a reakciót. Emberünk ettől még idegesebb lett, de látszólag leszállt rólam. Vártam egy olyan megállóra, ahol nem egyedül fogok leszállni, bízva abban, hogy maradt még annyi agya, nem ugrik neki egyszerre több embernek. Elérkezett a pillanat, leszálltam a buszról, ő maradt, én megvártam a következő buszt és mentem tovább. Rájöhettetek a végére, nem lett semmi komolyabb összetűzés szerencsére. Gondolom az is sokat javított a helyzeten, hogy a "szekus egyenruha" a bőröndben figyelt mindvégig, ha rajtam lett volna ebben a helyzetben az kb olyan, mint amikor a bikának lengetik a vörös posztót.

Tolerancia magasfokon

Az összes itt élő nép közül tippeljetek ki a legszemetebb? Nyilván a magyar! Cégemnél rengeteg magyar dolgozik, mindenki tudja kivel kell vigyázni, ki az aki a jelentéseket írja a többiekről. Úgy kezelem a helyzetet, akárhányszor találkozom valamelyik "besúgóval", egyértelműen a tudtára hozom, jobb ha vigyáz, mert én is figyelem ám! Jelenleg az a helyzet, hogy a "supervisor" hazament másfél hónapra, szabadsága előtt kinevezett pár embert, akik helyettesítik. Sikeresen úgy választott maga helyett embereket, hogy nem az észt helyezte előtérbe. Történt ugyanis, hogy egyik éjszaka megállt előttem az Escort kocsi, és széles vigyorral közli a kolléga, hogy ő lett az egyik "supervisor" átmenetileg. Innentől kezdve szigorú lesz, akit alváson kap, az számíthat arra, hogy ki lesz rúgva a cégtől, továbbá rajtam kívül másokat is kell majd ellenőriznie. Feltettem neki a keresztkérdéseket, hogy mégis mire kell számítani. Pár perc beszélgetés után nyilvánvalóvá vált, hogy itt bizony nincs kegyelem, ő bizony "tisztogatni" fog a cégen belül. Ez a hozzáállás több sebből is vérzik. Rendben van, legyen valaki, aki vaskézzel bánik mindenkivel, a szigor még senkinek nem ártott, ezzel eddig nincs gond, de... Mesélek most kicsit a kollégáról, hogy tiszta legyen a kép. Olyan 2 évvel idősebb nálam, kb 7 éve dolgozik ennél a cégnél, 3-4 éve ül a kis kocsijában, angolul beszél de nem viszi túlzásba, óránként 7.5 fontot keres ami a plafon fizetés ennél a cégnél (semmit extrát nem kell tennem, másfél évet kell dolgoznom a cégnél és én is megkapom), kerek nulla perspektíva. Előrébb a ranglétrán nem fog jutni (ezzel vagy tisztában van, inkább nem) mivel nincs feljebb, képesítése nincs rá, illetve a magunkfajta "fehérnigger" ennél a cégnél nem jut előrébb. Viccen kívül 15 percenként ott liheg a nyakamban, látszólag csak arra vár, hogy valami hibát elkövessek, ezt az örömöt nem adom meg neki. Minden este megy a harc, ő jön én haptákban várom, vigyorgok neki (most boldog vagy baszod?!), bólint és tovább megy. Hogy izgalmas legyen a történet ugyanilyen mentalitással megáldott emberből van még további 2, akik ugyanezt csinálják. Nem teljesen értem, hogy mit akart elérni nálam aznap, mikor közölte velem a tényeket. Alváson kapni... Mióta tudom, hogy ő is reggel 5 óráig van szolgálatban mellettem egy percet nem alszom éjszaka. Mikor megkérdeztem tőle, hogy hányszor látott engem akár elbóbiskolni az éjszakában nem tudott válaszolni. Erre reagálva nekiszögeztem a kérdést, hogy akkor miért fenyeget?! Annyit mondott, hogy ő csak "tájékoztat". Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy a világ egyik legveszélyesebb dolga, ha a buta ember hatalomhoz jut. Ő lett kinevezve, az én állításom az övével szemben semmit nem ér.
Magyarok részéről egész Angliában szokás átverni, kihasználni, beköpni a másikat, gusztustalan eszközöket bevetni, megalázni. Haszna nincs belőle (legalábbis ennél a cégnél), de jó érzéssel tud lefeküdni aludni, hogy ma is jól kicseszett valakivel. Ez alapján miért kerülik egymást a magyarok? Nem is értem...Egyik hajnalban hazafele a buszon végighallgattam egy panaszkodást, a milyen szar az élet témáról, valami nő nagyon mondta a magáét, én meg úgy tettem, mintha egy szavukat nem érteném. Legtöbben elégedetlenek, állandó okoskodás, másik fúrása, csak tudnám mit kezdenének magukkal otthon, ha itt nem "jó" nekik. Megy a szélesvásznú vetítés, hogy ő mennyi pénzt tudna mittomén milyen munkával keresni, ha elkezdené. És mi tart vissza? Erre a kérdésre persze soha nem jön válasz. Találkozol egy másik magyarral, egyből jönnek a kérdések. Mit dolgozol, mennyit keresel óránként? Ha netán 10 penny-vel többet keresel nála, már utál, rád akaszkodik, hogy segíts neki bejutni a céghez. Jobban beszéled a nyelvet nála, már megy a fúrás. Mindenre elszánt, elvetemült emberek vannak itt, tisztelet a kivételnek, mert nem mind ilyen, csak a legtöbb. 
Otthon is káromkodtam, de itt még többet szoktam, így vezetem le a feszültség egy részét. Úgy sem értik mit motyogok, ha igen akkor meg mi történik? Csúnyán néz rám? Pont leszarom. Széles mosollyal az arcon kell anyázni. Egyik nap álltam pénztárnál a sorban (soha nem értettem azokat az embereket, akik akkor kezdik el keresni a pénztárcát, mikor kérik tőle a pénzt, és még meg is vannak lepődve, hogy most fizetni kell), tökörészik előttem a nő, azzal a lendülettel nagy vigyor és: "jólvanhusibazmeg, iparkoggyá mán!" Visszanéz a nő, látja a vigyort, ő is vigyorog, majd fizetett és ment a dolgára.

Őrzünk, védünk

A minap szokásos ellenőrzésem alkalmával megkaptam, hogy jó munkát végzek ott ahol vagyok (felmerült a kérdés bennem, hogy ezt a semmi mégis hogy lehet rosszul csinálni), az ügyfél kedvel, nincs rám panasz, régebben kérvényezte, hogy állandóan én legyek ott, aminek a cégem eleget is tett. Ennek ellenére sajnos úgy döntött az ügyfél, hogy nem lesz szükség a szolgálataimra a továbbiakban, mivel az Escort kocsi szolgálati idejét meghosszabították reggelig (sofőrök nagy örömére), engem meg áthelyeznek valahova máshova. Magunk közt szólva, nem sok értelme van ennek az Escort kocsinak sem, mire körbeérnek az egész területen, becsekkolnak ahol kell, addigra eltelik laza 15-20 perc is mire ugyanoda visszaérnek, ezalatt kényelmesen felnyomnak 2-3 kocsit az utcában.
Volt nemrégiben egy olyan jelenet, hogy 10 perc volt hátra a műszakból, nyilván akkor kell a balhé. Ilyenkor fel kell mérni a helyzet súlyosságát, annak megfelelő telefonszámot kell hívni. Van 2 verzió, ha a 101-et hívom az a semmi extra, pl ha bekapcsol egy riasztó valamelyik háznál (egy sincs rendőrségre bekötve, nehogy valami dolguk legyen), de látszólag nem történt illetéktelen behatolás a házba, adnak egy referencia számot, talán kijönnek megnézni a házat, inkább nem, mi szóltunk, dolog letudva. A másik a 999 a gyertek baszki, baj van! Szóval, 10 perc volt hátra a műszakomból, azt látom, hogy egy nagyon részeg úriember beleköt az utcán található összes kocsiba. Volt amelyiket leköpte, izomból beleütött az ablakba (1 riasztó sem kapcsolt be), rugdosta sorra az autókat. 10 perc van hátra, mi legyen? Ha ráhívom a SÜN-öket legalább másfél órát ott kell dekkolnom, mire jegyzőkönyv, szembesítés (igen, ezt a takony részeg úriembert láttam), feljelentés, miegymás, amit nem fizet ki a cégem, cserébe a pihenőidőmből megy. Elkezdtem szuggerálni a srácot, jól van menj még, na még egy picit, ne törj össze semmit, ott most fordulj be valamerre, kitűnő, én akkor mentem haza aludni. Káresemény nem történt, Escort kocsi a környéken nem volt, ez szerencsére még a semmi extra esetbe sem tartozott.
Másik ragyogó történetet a kolléga mesélte el. Megszólal egy lakásriasztó, kolléga odamegy a kocsival, ránéz a házra, ki sem száll, majd továbbmegy. Kis idő után a ház tulajdonosa feldúlt állapotban leinti a kocsit, és számon kéri a kollégát, hogy ugyan miért nem hívta ki a rendőröket, ha megszólalt a riasztó, ugyanis megpróbáltak betörni a házba! Kollégának szeme sem rebben, feltette a keresztkérdéseket. Ügyfelünk vagy? Nem?! Akkor mi a faszt akarsz Te tőlem?! Tegyük hozzá, hogy okoskodni akart a kedves ingatlan tulajdonos, ő lakik középen, 2 oldalán ügyfél lakik, így gondolta nem kell előfizetni a szolgáltatásunkra, ha már őt ügyfeleink veszik körül, pechére az egyenletbe nem számolta bele a lelkes bűnüldöző kollégánkat. Apropó bűnüldözés. Itt is van egy hivatalosan nem létező statisztika arról, hogy kik szokták előszeretettel szüretelni a bodzát.
Olyanra is volt már példa, hogy egyszerre 3 másik kollégával voltam konferencia beszélgetésben. Ebből 1 pihenőn volt, többiek szolgálatban. Ezzel az egésszel nem az őrző-védő szolgáltatás színvonalát akarom lehúzni vagy minősíteni, akit lehet lekapcsolunk, de önszántából senkit nem tudunk arra kérni, hogy ugyan várja már meg amíg a SÜN-ök kivonulnak, igyon meg velem egy kávét és beszélgessük el.

A kezdeti nagy szívás

Hol is kezdjem? Búcsúajándékként még a reptéren legomboltak rólam egy kisebb vagyont, arra hivatkozva, hogy túlméretes a kézipoggyászom (hol máshol, mint az utolsó ellenőrzési pontnál, ahol a legtöbbet kell fizetni).
Anglia ugyebár EU tagállam, erre szoktak szarni magasról sok helyen, vaskalapos módon ragaszkodnak az útlevélhez (Briteknek nincs személyi igazolványuk, csak útlevél és jogosítvány). Akik segítettek nekem kijönni, természetesnek vették, hogy van útlevelem, nekem az volt a természetes, hogy EU-n belül minek az, így utolsó pillanatban derült ki, jó eséllyel szükségem lehet rá (jó ha van útlevelem, de minden megoldható nélküle is). Annyira utolsó pillanat volt, hogy pár órával később már a repülőn ültem London felé. Odahaza az okmányirodában kézbesítési címnek megadtam, hogy London-Nagykövetség. Ügyintéző említette, hogy ez extra pénzbe fog kerülni, hozzávetőleges összeget tudott mondani, leszarom, legyen kész, küldjék utánam.
Megérkezésem előtt már megvolt a szoros, szinte percre pontosan kiszámított menetrendem. Csütörtöki nap este megérkezek, pénteken felderítem a közvetlen környéket, szombaton megnézem hol lesz a tanfolyam, vasárnap találkozok pár itt élő baráttal, hétfő reggel meg már ülök a Door Supervisor képzésen. Telefonon előzetesen lebeszéltek nekem mindent, ott helyben csinálom meg a regisztrációt, szükséges papírkitöltéseket, fizetem a díjakat, stb. Hétfő reggel állunk a tanfolyam helyszínén, kérik tőlem az útlevelet... Még jó, hogy nem egyedül mentem, lövésem se lett volna mit tegyek, valószínűleg sarkon fordulok és elballagok. Add oda a személyidet súgták mögöttem. Odaadom, rábámulnak, ez meg micsoda? Ekkor kilépnek mögülem és rákezdenek: Ez barátom azt jelenti, hogy az úriember EU állampolgár, az okmány amit odaadott utazásra is érvényes a tagállamok között, hallottál már az EU-ról? Visszaadja a személyimet, útlevél kell, vagy angol jogosítvány különben nem kezdhetem el a tanfolyamot. Erre is volt frappáns válasz, miszerint a National Insurance egy jóval szigorúbb rendszer itt, nekik jó a személyi, neked miért nem? Útlevél/angol jogsi kell, ez az előírás! Milyen előírásról beszélsz, hol van ez előírva?! A weboldalon (apró betűs rész, gondolom ismerős mindenkinek a szitu) meg bárhol rá lehet keresni, ezt a tanfolyamot csak ezekkel az okmányokkal lehet elkezdeni, adjak útlevelet/angol jogsit, vagy viszlát! Akkor barátom neked bizony a jó édes anyukádat, nem csak neked az egész rendszernek! Borult a terv, most mi lesz? Nagy puffogva hazamentünk, kitaláljuk mi legyen. Telefon haza, próbálják meg megsürgetni az útlevelet, mi meg addig keresünk valami kiskapus megoldást. Tanulva a történtekből már úgy telefonálgattunk, hogy lesz útlevél, úton van, majd bemutatjuk. Végül nem kis harc árán találtunk egy iskolát, ahol belementek a játékba azzal a feltétellel, hogy addig nem kapok papírt a tanfolyam elvégzéséről, amíg be nem mutatom az útlevelem, továbbá minden felelősség engem terhel, ha valami baj lesz. Eközben otthon ment a telefonálgatás az útlevél megsürgetése miatt. Kiderült, hogy már abban a stádiumban van a folyamat, amikor már nem lehet gyorsított eljárást kérni. Napi kapcsolatban voltak a központi okmányirodával, külügyminisztériummal én meg a magyar konzulátussal. Teltek a napok, hetek, útlevél sehol, otthon azt az információt adták, hogy már Angliában van az útlevél, mondtak hozzávetőleges dátumot, hogy a diplomáciai posta mikor hagyta el az országot, annak már rég itt kell lennie. A magyar konzulátuson majdnem megszakadnak a munkában, hétköznaponként kerek 2 órán keresztül van okirat kiadás, naponta beszéltem velük, már ott tartottunk, hogy bemutatkoztam tudták ki vagyok. Teltek a hetek, idegbaj kerülgetett már, egy szép nap eldurrant az agyam, és leoltottam az ügyintézőt, iktassák már az útlevelem, elég volt a szívatásból, erre kis türelmet kér (nem tudom mit csinálhatott), majd közli, hogy holnapután mehetek az útlevelemért. Nem bírtam visszafogni magam, búcsúzásképpen még elküldtem egy távoli helyre.
Tanfolyami eredményre is heteket kellett várni, ami megint érthetetlen volt számomra, állítólag gép javítja, átküldik a vizsgalapot egy scanneren, fél percen belül tudni lehet, hogy a delikvens hogy teljesített.
Miközben vártam az útlevélre és a vizsgaeredményre, bejelentkeztem National Insurance interjúra. Minden munkaügyi központból ingyen lehet hívni őket, elkérnek pár adatot, majd adnak egy időpontot, később levélben is kiküldik még egy megerősítésként, hogy hol és mikor kell megjelenni. Kérdeztem a többieket, hogy mégis mi történik ezen az interjún, egy kivétellel mindenki csak legyintett, hogy sétagalopp, ha bizonytalan vagyok kérhetek tolmácsot. Egyik barátomat viszont nagyon meghurcolták ezen az interjún, szegény totál kiborult, az ügyintéző lekezelően, paraszt módjára bánt vele, beszólogatott, stb. Hiába mondta mindenki, hogy nem lesz gond, bennem mégis az az egy ellenpélda hagyott mély nyomot. Eljött az interjú napja, megyek óramű pontossággal abba a munkaügyi központba, ahol korábban voltam. Aha, el kellett volna olvasnom rendesen a levelet, totál másik központba kellett volna mennem... Alapból be voltam szarva a dologtól, most meg tettem rá egy nagy lapáttal. Ilyenkor mi van? Fel kell hívni őket megint, adnak másik időpontot. Félve szóltam bele a telefonba, hogy bocsi, fasz vagyok, rossz helyre jöttem, kérhetek másik időpontot? Ügyintéző nagyon kedves volt, felhívta a figyelmem a helyes címre, kaptam új időpontot és így tovább. Eljött ismét az interjú napja (már legalább 1 hónapja vagyok az országban), alig 2 hete kaptam kézbe az útlevelem, hetekkel később tudtam elkezdeni a tanfolyamot (több napos ünnep miatt is), munkám még nincs, pénzem fogytán. Most elsőre sikerült a jó helyre érkezni, bár volt kis extra buszozgatás a már korábban említett tábla hiánya miatt. Bemegyek az épületbe, rengetegen vannak, feszültség fokozódik, fel voltam készülve arra, hogy engem is meghurcolnak. Kikaptam magamnak egy beteg indiai ügyintézőt. A beteg alatt azt értem, hogy tikkelt a szeme meg rángott néha a keze, ez így izgi lesz. Próbáltam nagyon barátságos lenni, mosolyogtam, nyugodt, határozott hangnemben beszélni vele, ő meg mint aki karót nyelt. Mikor eljutottunk arra a pontra, hogy lakcímigazolás nyeltem egy nagyot (most lesz baj), nekem nincs olyanom. Családdal lakok, ők arra a címre vannak bejelentve ahova a levelet küldték, én velük élek, családhoz tartozom (ami részben igaz volt). Rámnéz a csávó, bólint, ok. Huhh, kezdtem megnyugodni, a faszi meg kezdett egyre rosszabbul lenni, kézremegés meg a tikkelés egyre gyakoribb lett, nézek körbe, ez most fog meghalni. Végeztünk a kivallatásommal, alá kéne írnom a papírokat, emberünk nem letette elém a tollat, hanem odadobta, reflexből úgy néztem rá, hogy ezt jól átgondoltad?! Látom nincs túl jól... Felállok az asztaltól, elindulok, visszanézek, rá van görnyedve az asztalra, fogja a fejét közben, ez tényleg mindjárt meghal. Nem tudom milyen rohama volt, de percek múlva láthatóan jobban volt.
Munkakeresés legalább annyira nem egyszerű, mint otthon. Jártam sorra az ügynökségeket az önéletrajzommal, mindenhol közölték, ha lesz valami szólnak (azóta sem hívott egyik sem). Válogatás nélkül küldtem mindenféle pozícióra, munkára a jelentkezést, semmi. Neten nézelődök, meglátok Facebook-on egy hirdetést, izraeli cég biztonsági őröket keres, nézzük meg mi ez. Nem sok derült ki a hirdetés alapján, nézem a srác profilján a képeket, hm van benne vonó (elsőre csak nekem fura, hogy egy magyar roma srác izraeli céghez toboroz Londonban?!), próba szerencse, hívjuk fel. Megbeszéltünk egy találkozót, ahol majd részletesen elmondja miről szól a történet. Találkozásunk pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy én bizony állásinterjúra érkeztem (se National Insurance számom, se bankszámlám, se papírom a tanfolyam elvégzéséről, se nyomtatott önéletrajz nálam), a srác a cég központjához beszélte meg a találkozót, kézfogás után beültetett a kisfőnökhöz interjúra (nesze neked mélyvíz). Nagyon részletesen kifaggattak, nem csak anyám neve apámé is kellett nekik, magyarországi lakcím (lakáskulcsot ne adjak?) stb. Aztán átirányítottak egy másik emberhez, aki elmesélte milyen "karrier" lehetőségeket kínál a cég. Miután végeztem, srác közben kint megvárt, közölte, gratulál, fel vagyok véve a céghez (annyi jópontom volt összesen, hogy nem kellett beíratni tanfolyamra, szó nélkül elfogadták, hogy én már elvégeztem, csak várok a bizonyítványra).
Cégemről már írtam, hogy laza dolgok vannak, ámde pár dologban egyszerűen értetlenek. Titkárnővel napok óta levelezgetek a volt munkahelyeimről. Ott kezdődött az egész, hogy megkért, küldjem el neki az elmúlt 5 év munkahelyeinek elérhetőségeit, jelöljek ki egy embert minden cégnél, akivel tud beszélni, és annak a személynek is küldjem el az elérhetőségeit. Azzal a lendülettel felhívtam telefonon, ahogy a levelet olvastam, ez mire jó, ha ez az első angol munkahelyem? Nem baj, neki ez azért kell, mert referenciát akar kérni rólam, ezt előírták neki. Ekkor elkezdtem vele veszekedni, van olyan cég, ami nem is létezik már, olyan is előfordul, ahol tudtommal az ügyvezető lassan bíróság elé áll a ki nem fizetett munkabérek miatt, arról nem is beszélve, honnan veszi azt, hogy mindenki beszél angolul? Ekkor ugyan kicsit elgondolkodott, de nem baj, próbáljak meg a végére járni, várja az emilcímeket meg a telefonszámokat. Nem tudom mire jutott végül, elküldtem amit kért, azóta csend van.
Bankszámla nyitásról is írtam már, de ott sem ment minden egyszerűen. Munkáltatói igazolást kell nekik adni, illetve papírt a lakcímről, ezzel gyorsan haladtam, egyedül a bankkártyámra kellett közel 1 hónapot várni, valamiért nem érkezett meg, a malacfejű ügyintéző csajszi meg nem sok érdeklődést mutatott a problémám iránt, rendelünk másikat, majd megérkezik, mondta (említettem már mennyire egyszerűbb itt az életem a bankkártyával).
Ha ez még mind nem elég, ugyan már megérkezett az útlevelem, volt munkám (fizetés persze 1 hónappal később, zsebemben kb 30 fonttal), bankkártyára még vártam, kiderült, hogy jön vissza az ingatlan tulajdonosa a nyaralásból, mivel nem tudott arról hogy ott lakok gyorsan el kellett költözni, mert különben azokat is baja keverem, akik idáig kitartóan segítettek mindenben. Akkor most jön a nagy szívességkérések ideje, ki tud elszállásolni átmenetileg a barátok közül? Szerencsémre ez is viszonylag hamar megoldódott, minden az utolsó utáni pillanatban.
Jelenleg a Door Supervisor engedélyemre várok, aminek 6-8 hét az átfutási ideje, fél-hivatalosan dolgozom, néhány cég kiadhat olyan papírt ami lehetővé teszi a szakmában dolgozást addig, amíg az engedély megérkezik (ha már folyamatban van a kérelem). Valakit engedély nélkül elkapnak azt fél év börtönnel vagy 5000 font bírsággal díjazzák és bármelyik kimenetelnél egyértelmű a szakmától való eltiltás plusz feketelistán előkelő helyezés. Az engedélyemhez bevonták tőlem hetekre az útlevelem és a személyim is, mondván kell nekik az eredeti, majd ők csinálnak róla másolatot. Szépen el kell postázni vidékre, valahova nem tudom mi a város neve, elfelejtettem, majd visszaküldik, addig meg ne parázzak, hogy egy rohadt igazolvány nélkül kóborolok külföldön és persze "semmi veszélyeset" nem csinálok munka gyanánt (nemrég tudtam meg, hogy egyik kollégámat múlt nyáron úgy elpicsázták ugyanebben az utcában ahol dolgozom, hogy 3 hónapig feküdt a kórházban). Ugyan kevesebb, mint 2 héten belül visszakaptam az irataimat, de akkor sem tartom ezt jó megoldásnak.
Írtam már korábban, hogy nagyon sok embernek köszönhetem azt, hogy itt vagyok Londonban, egy élet is kevés arra, hogy ezt megháláljam. Nem fogok neveket felsorolni, hogy kik segítettek, ha olvassák ők tudni fogják, hogy róluk beszélek. Köszönöm Nektek!
Nem mondom, hogy nem viselt meg ez az egész hercehurca, de ha belekezdtünk valamibe, vigyük végig, bármi áron. Ugyan még mindig nincs minden a helyén, de már messze nincs hátra annyi szívás (költözés, bútorvásárlás stb), mint amin már túl vagyok. Sokan kérdeztétek, mikor megyek már haza/meddig akarok kint lenni, elhallgatva az otthoni híreket, nem fogok hazasietni, jobban jártok, ha ti jöttök meglátogatni, vagy letelepedni (még a kezdeti szívás alatt is jobb a helyzet).

Népesség száma: egyre több

Angolokkal vigyázni kell, nem véletlen vannak külön szigeten. Senkit nem akarok elkeseríteni, de otthon előszeretettel mondogatják, hogy Europass bizonyítvány, mindenhol érvényes az EU-n belül, valóban mindenhol máshol érvényes az EU-n belül csak Angliában nem. Itt nem törődnek ezzel, jobban szeretik a saját papírjaikat. Az, hogy otthon milyen szintű angol nyelvvizsgád van, itt megint el lehet felejteni (max a szókincs ami hasznos belőle). Annyiféle ember mozog itt, különböző akcentussal, kell idő mire mindet megérted. Írek meg skótok külön történet, szerintem ők még egymást sem értik meg (kis túlzással), sok olyan hely van, ahol 2 ügyfélszolgálatot tartanak, egyiket az angoloknak, egyet külön az íreknek/skótoknak, arról nem beszélve, hogy itt mindenki hadar, motyog és rengeteg szlenget használ, amit ismét nem tanítanak odahaza. Otthon mi megy? Bemész egy bankba, illedelmesen, napszaknak megfelelően köszönnek, magázódnak, és megkérdezik, hogy miben segíthetnek. Itt bemész, rádnéz az ügyintéző: csá haver, monnyad! Ráadásul vezető pozícióban levő bankról beszélek, nem a nyöszörgőshörcsögi takarékról. Bent állsz egy akármilyen kisboltban (mielőtt bemennél biztosra veheted, hogy az eladó arab/paki/indiai), bejön valaki és napszaknak megfelelően köszön az tuti turista vagy sznob. Brixtonban, ahol laktam elég durva kiképzést kaptam a jamaicaiaktól, ők veszélyesek akcentus téren. Egy telefonbeszélgetést hallgattam végig múltkor a buszon ülve, azzal zárta a nőci a beszélgetést, hogy: "Oké láv, á kúl ya in a bit" azaz "ok szerelmem, nemsokára hívlak", és akkor még mindig ott van a rengeteg angol, aki ahonnan jött, azt a tájszólást használja.
Ahány angoltanárom volt az évek során, mind mondogatta, angolok szeretnek az időjárásról beszélgetni. Persze, mit lehet annyit az időjárásról dumálni, gondoltam. Épp szolgálatban voltam, kilép az emberke a házból, köszönök neki és már bele is kezd, hogy milyen szép időnk van. Körbenéztem, na barátom, pont kifogtad azt az 5 percet, amikor nem esik és még szélcsend is van, persze illedelmesen egyetértünk az ügyféllel. Előkerül a közvetlen szomszéd is, előbbi emberünk már kiált is neki, ugye milyen szép időnk van szomszéd? Ezt nem hiszem el... Vagy másfél óráig beszélgettek egymással ezt követően.
Másik dolog, amit otthon is előszeretettel csinálnak, és falramászok tőle, úgy kezdik a beszélgetést (ha épp kivételesen nem az időjárásról van szó), hogy: szia, hogy vagy? Azt, hogy erre mit reagálsz nemhogy nem várja meg, nem is érdekli és mondja megszakítás nélkül amit akar vagy otthagy. Volt már olyan, hogy eldurrant az agyam és kedves főnökömmel közöltem (néha felhív, hogy mi történik a szolgálatban), hogy ha valóban érdekli a válaszom, akkor kérdezze csak meg. Átlag angol amúgy szemedben jópofizik, megígér mindent (hazudoznak folyamatosan), hátad mögött meg elhord mindennek ami nem jó, akad persze néhány kivétel.
Van egy csomó olyan szakma/munka ami büdös nekik (pl emlékezzetek Kisgazdámra, aki a képet nem tudta magától feltenni a falra, azóta voltam gurulós széket is összeszerelni nála), szeretik ha a seggük alá van téve minden, és nekik meg sem kell mozdulni, cserébe szó nélkül fizetnek mindenért. Ez a bevándorlónak maga az aranybánya, viszonylag könnyen (bár egyre nehezebb) talál mindenki munkát magának, eleinte nem szabad válogatni, fel kell adni a büszkeséget, hogy otthon mit csináltál ezelőtt (van olyan kollégám, aki polgármester volt valamikor otthon, mielőtt kijött biztonsági őrnek).
A tömegközlekedésen második életet élnek az emberek. Gyakran látni olyat, hogy ül a buszon valaki, telefonon keresztül Skypeol, közben tömi magába a chipset, és köpködi a darabkákat az előtte ülő nyakába ahogy beszél. Egyik nap mellettem ült a buszon egy olyan csajszi, aki menet közben egy jó kilós csomag gumicukorból csipegetett (kell részleteznem mekkora darab volt?) miközben telefonjáról filmet nézett, persze ott vannak az anyázó turisták is, akiknek egy fénykép nem sikerül élesre a busz zötykölődése miatt. Annyi biztos, semmin nem szabad meglepődni.
Rólam köztudott, sok dolgot láttam már, nem könnyen lepődök meg dolgokon, itt bőven tudtak újat mutatni az emberek. Teljesen megszokott jelenség, ha egy meleg pár egymást falja az utcán vagy az extrém kinézet egy enyhe kifejezés néhány embernél. Legmerészebb, amit eddig láttam egy olyan magastalpú csizma volt, amire szögesdrót féleség volt körbetekerve díszítés gyanánt. Legtöbb ember azt gondolja, ha minél hülyébben van felöltözve akkor nagyon menő (nem vagyok egy divatdiktátor, de én sem úgy öltözök fel, hogy amit találok a szekrényben mind magamra aggatom), sok cicababa rohangál az utcákon olyan magassarkúkban, hogy csak botladozva, tyúklépésben bírnak menni. Ahogy mész az utcán, ránézésből tudod, hogy ki milyen vallást követ, kb honnan jött. Nekem elég komoly fejtörést okoznak az olyan arab nők, akiknek még a szemük se látszik ki, annyira el van takarva az arcuk. Nem azon jár az agyam, hogy milyen lehet az arcuk, vagy zavarna a jelenlétük, hanem azon, hogy őket hogyan engedték be az országba (állítólag politikai menekültek). Róluk köztudott, hogy saját országukban megszokott jelenség ez, arcukat csak a közvetlen, legszűkebb családnak mutatják csak meg (néhány esetben akkor is, ha csak nők vannak jelen egy helyen), zárt ajtók mögött. Itt jön a fejtörés része a dolognak, akkor milyen igazolványt mutatnak ha be akarnak jönni az országba? Saját országukban olyan igazolványuk van, amin ott vannak az adatok, de arcuk nincs felfedve, és ott senkit nem is érdekel több, de az angolok is fosnak a terrortámadástól, nem tudom hogy oldják meg itt ezt a kérdést.

Köszönet

Szinte bárki, akivel beszéltem chat-en az otthoniak közül mindenki azzal kezdte, hogy olvassa a blogom, jókat írok, csak így tovább. Volt aki kérte, hogy beszéljek kimondottan valamiről, de olyan is akadt, aki azzal keresett meg, hogy adjam meg az iskolának az elérhetőségét, ahol a Door Supervisor szakmát tanultam. Miután megosztottam veletek azt a kissé érfelvágós bejegyzést (Mélypont avagy a birodalom visszavág), rengetegen kerestetek meg, köszönöm, nagyon jól esett!
Meg szoktam nézni a statisztikákat, hányan olvassák a bejegyzéseimet (érdekel egyáltalán bárkit is, amit írok), a számok láttán nagyon kikerekedett a szemem. Túl vagyok az 1000 látogatón, ez persze nem 1000 különböző embert jelent, új bejegyzésenként kb 100-120 emberről van szó (ugyan nem tudom kik a rendszeres olvasóim Malajziáról és Oroszországból de ezúton is üdvözlöm őket), ez számomra rengeteg! Nagyon szépen köszönöm az érdeklődésetek, támogatásotok!
Most jön az, hogy bevonjuk az olvasókat is a játékba! Nyugodtan keressetek meg, ha valamiről többet szeretnétek tudni, írjatok üzenetet, igyekszem itt részletesen kifejteni a dolgot. Ha netán olyan is akad köztetek, aki rászánta magát a nagy lépésre, és nekiindulna Angliának, szintén keressen meg, szívesen segítek a kezdeti időszakban ahogy szabadidőmből/erőmből futja.
Még egyszer köszönöm az érdeklődést! :-)

Brixton

Jamaica a jamaicaiaké, és Brixton is. Londonon belül nem számozzák a "kerületeket", hanem becses nevén emlegetnek minden körzetet (Chelsea, Leyton, Hendon stb). Rengeteg van belőlük, beletelik nem kis időbe mire úgy nagyjából be tudod tájolni, hogy tőled merre van a másik. Kis idő után már azt is tudod, hogy melyik körzetben jellemzően milyen emberek laknak, pl Golders Green környékén izraeliek, Regent's Park körzetében (erre dolgozok) a tehetősek, Brixtonban jamaicaiak és így tovább. Mesélek most kicsit Brixtonról ahol jelenleg élek. Szinte mindenki, akinek említettem merre lakok, pár kivétellel mindenki szörnyülködött. Nem vagyok normális, ott késelnek, lövöldöznek, árulják a drogot az utcán, bandaháborúk, mindennek elhordták csak épp békés környéknek nem. Látszólag barátságos embereket láttam itt, de az ember csak megrémül és utánajár a dolgoknak. Ez amolyan városi legenda már, olyan mint otthon a "nyócker", vannak neccesebb részei, de egyre több irodaházat építenek, költöztetik ide a népet, bűnözés meg szorul kifele. Itt élő emberek 80%-a sötétkék, a néger szót és más hasonlókat nem tanácsos hangosan emlegetni (nem csak itt, sehol máshol), hamar rájönnek, hogy róluk van szó, és nem feltétlen barátságosan fognak rád nézni ezt követően (olyan, mint a cigányozás otthon). Vannak azért érdekes dolgok is bőven (ez alatt nem azt a 30-35 év körüli husi nőt értem, aki belőve, félpucéran táncol meg énekelget a háztól 1 sarokra majdnem minden nap). Viccelődtem már azzal, hogy nem kell költenem fűre, elég ha délután elsétálok a kisbolt előtt, már be is vagyok tépve (azért mind tudjuk, ez nem így megy). Ez annyiban ténylegesen igaz, hogy nem sokat szórakoznak, egy csapat Bob Marley utánzat ott szívja a spanglit a bolt előtt, elég messziről megérzed a jellegzetes szagot, gyakran áll egy kocsi is a bolt előtt, szól a reggae vagy a rap, lazulnak. Fel sem kapják a fejüket, ha SECURITY felirattal a hátamon elsétálok előttük (valahogy el kell jutnom dolgozni). Ha úgy kívánja a kedve a járókelőnek, odamegy hozzájuk, ha nem is ott helyben, de útbaigazítanak hogy hol tudod megvenni a cuccot (állítólag van köztük beépített SÜN is). Ez a kulcsa mindennek, fehér ember tabu, potenciális vásárlóként kezelik mindet! Ha nincs balhé az utcán, több fehér költözik oda, több füvet el lehet adni (ez ám az üzletpolitika a javából). Egymásközt hogy oldják meg a nézeteltéréseket, arról fogalmam nincs.
Részemről odafigyelek, jófiú vagyok, ha csinálnék valami hülyeséget nem csak a munkámat veszthetem el, a szakmától is eltiltanak pillanatok alatt, ennyit semmi nem ér meg, nagy szigor övez minket (odahaza ex sittesként is lehetsz biztonsági őr bizonyos cégeknél). Soha nem volt dolgom a törvénnyel, külföldön, bevándorlóként még jobban vigyázok.
Közvetlen szomszédokról csak annyit érdemes megemlíteni, hogy van egy török család, a családfőt nehogy dolgozni menni, tiszta pillanatában nem láttam még. Nem csinálja a fesztivált, nincs vele gond ahogy a többi szomszéddal se.
Brixtonban is minden ki van építve elég rendesen. 10 perc sétára van a metró, házból kilépek pár méterre van "Kisteszkó', másik irányba se kell sokat mennem ott egy hatalmas Lidl. Pár sarokra van Brixton Village (hatalmas piac), ahol szinte mindent meg lehet venni, gyorskajáldák/kifőzdék hatalmas választéka (kolumbiai kifőzdében ettem egyik nap, olyan jót még nem ettem mióta kint vagyok). Van mozi, ami előtt kiülős placc van, jó időben lehet ott hesszelni. Nekem nagyon bejött a környék, szeretem, sajnálom, hogy lassan költözni kell tovább.

Kisgazdám

Minden tiszteletem az ügyfélé, írtam korábban, hogy rendes velem (most azt is leírom hogy lettünk jó viszonyba), valamiért mégis úgy alakult, egymásközt elneveztem kisgazdámnak, ránézésre indiai (nem vagyok etnográfus) aztán ki tudja. Minden este miután megérkeztem hozzá, be kell csengetnem, hogy megjöttem (ha ez nyugtatja meg ám legyen). Egyik éjszaka vízcsobogást hallok, elkezdtem megkeresni a hang forrását. Nézek körbe, meglátom, hogy az alagsornál az egyik ajtó alól ömlik ki a víz, mire elővettem a telefont, hogy felhívjam kisgazdámat már abbamaradt. Nézek az órára fél 3, víz abbamaradt, gond megszűnt, majd ha jövök legközelebb megemlítem. Telik az idő, megint hallom a csobogást, nézem az órát fél 4, újabb kb 5 percig ömlik a víz, megint abbamarad. Fura. Este a házvezetőnőnek mondom mit tapasztaltam, lenéz az ajtóhoz, megvonja a vállát, megy a dolgára. Napokig nem tapasztaltam a jelenséget, majd ismét ugyanabban az időben látom a jelenséget. Ezúttal a kisgazdám feleségének mondtam el, ő nem igazán érette miről beszélek (mutogattam, magyaráztam, tudod, víz, ajtó alól, kifele, ömlik!) és otthagyott. Jólvanbasszátokmeg (gondoltam magamban), akkor felveszem nektek kamerára! Beletelt pár napba, mire újra megismétlődött a jelenség (mindig ugyanabban az időpontban történt), szépen rögzítettem a felvételt, majd nagy mellénnyel odaálltam kisgazdám elé, kezdődjön a mozizás! Akkor már hüledezett ott mindenki, jajj ez rengeteg víz ami kijön onnan (én mondtam). Megköszönte, hogy megmutattam neki, majd hív szerelőt, ha ismét tapasztalom a dolgot szóljak. Pár naponta ismétlődik a dolog, hallom a csobogást, nyugtázom, hogy fél 3 van, hazaérek írok neki egy levelet, tárgynak beírom, hogy víz, aztán üresen elmegy a levél (azóta sem érkezett szerelő).
Egy másik este kisgazdám megkörnyékezett, hogy mennyire értek a "festményekhez". Nem vagyok egy műkincs szakértő, de mégis miről lenne szó? Vett a 14 éves fiának egy képet, fel kéne tenni a falra. Nézek rá nagy boci szemekkel, fogsz egy kalapácsot meg egy szöget barátom, és felrakod, nem bonyolult. Ő mégis jobban örülne, ha én venném kézbe az ügyet, menjek be a házba, megmutatja miről lenne szó. Még ki sem volt csomagolva a kép, segítettem neki kihámozni, már engem is érdekelt mit vett. Amikor végre kiszabadítottuk a csomagolásból, ahogy fél szemmel ránéztem, majdnem dobtam egy hátast. Semmi más nem volt a képen csak egy idézet Joe DiMaggio-tól a Yankees legendás baseball játékosától (aki mellesleg Marilyn Monroe férje is volt vagy 9 hónapig) . A szöveg kb az volt, hogy köszönöm Istenem, hogy megalapítottad a Yankees-t. Ezt aztán kurvára meg kellett venni, gondoltam. Otthon Photoshoppal szebbet csinálok úgy, hogy nem értek hozzá. Persze kisgazdám nagyon örült a zsákmánynak, őt csak a fia szárnyalta túl ebben. Időközben átalakultam lakberendezővé, kérdezgette tőlem, hol lenne jó helye a képnek (kandallóban a gyújtós közé aprítva, de nem gonoszkodunk). Nézek körbe a szobában, mindenhol sport poszterek/plakátok. A fia minden népszerűbb sportágból szeret valami csapatot, Chelsea, Yankees, New York Knicks ereklyék mindenhol, annyi szabad helyet találtam csak a falon ahol a kép pont elfér (most szívattok?!) Tegyük akkor oda (mutatok a kezemmel)! Szerinte is az lesz a jó hely neki. Elkezdtünk kisgazdámmal sportokról beszélgetni (a fia kissé szégyenlős, elbújt valahova), meglepődtem volna ha a fia szobája láttán közölné, hogy áhh őt nem érdekli semmi sport. Gondoltam egy merészet, megemlítem neki, hogy valamikor az ősrobbanás előtt kosárlabdáztam. Semmi extrát nem mondtam neki, átlagos játékosnak tartottam magam, persze volt pár szebb eredményem (megfordultam a válogatottban kamaszként). Erre kisgazdám elkiáltja magát (mivel általam ismeretlen hangzású szó volt, nem tudtam mire számítsak, forgattam körbe a szemem), megjelenik a fia. Elkezdi a gyereknek újságolni, hogy mekkora játékos voltam, majd rám néz: most lettél hős a fiam szemében! Ha megkérhet rá, holnap mikor jövök dolgozni, rakjam fel a képet a falra és ha nem okoz gondot, mutassak már pár trükköt a fiának, hátul a kertben ott a kosárpalánk (amit én nem láthattam, főbejáratot őrzöm). Szemed se rebbenjen, ne mutasd ki, hogy köpni-nyelni nem tudsz, koncentrálj... Minden erőmet összeszedve, annyit bírtam eldadogni, hogy persze, miért ne. Másnap megyek dolgozni, becsengetek, kisgazdám nyitja az ajtót, már vártak, elkiáltja magát, megint jön a gyerek (gyanús, hogy ez lesz a srác neve). Felraktam a képet szép gondosan 3 perc alatt, majd irány akkor a kertbe. Anno centert játszottam, mutattam a srácnak pár trükköt, dobálgattunk, a háttérben meg apuka-anyuka büszke tekintete kísért minket. Aztán minden jó véget ér, irány vissza a helyemre (kifelé menet kisgazdám némi pénzt csúsztatott a zsebembe), vár a munka. Jött a következő nap, szokásos bejelentkezés, ismét beinvitálnak. Be sem léptem az ajtón kisgazdám belekezd, rajongóim vannak, fia mesélt rólam az iskolában (kiabál, gyerek érkezik, szinte már biztos, hogy ez a neve), átjött egyik barátja, irány a kertbe kosarazni. Most őrködni vagy kosarazni járok ide (villant át az agyamon), el kéne dönteni. Mi lesz, ha bent bohóckodok kint meg keres a főnök (szokásos random ellenőrzés végett)? Áhh, leszarom, irány kosarazni! Megint tanultunk pár okosságot, házból kifele gondoltam megjegyzem (már bátrabban jegyzek meg dolgokat), hogy volt vagyis van egy "B" tervem is az itteni életemmel (ide kell "ZS" terv is néha). Jó lenne kosárlabda edzőnek lenni, imádnám a dolgot (ha már fél életem a pályán töltöttem el). Elgondolkodik, lehet róla szó! Írjak egy sportolói önéletrajzot, küldjem át neki, átolvassa, ír némi kísérő szöveget hozzá (ajánlást) és továbbküldi egy közeli iskola igazgatójának. Szemed se rebbenjen, ne mutasd ki, hogy köpni-nyelni nem tudsz, koncentrálj... Adott egy névjegykártyát (legalább már tudom hogy hívják közel egy hónap után), nagyon kíváncsi az önéletrajzra. Így már azt is tudjátok hogy került az önéletrajzom egy középiskolai igazgatóhoz a kisgazdám ajánlásával. Ugyan még semmi érdemleges nem történt az ügyben, de kisgazdám átküldte az igazgatóval történt levelezésüket. Egyáltalán nem kizárt, hogy csak udvariaskodtak egymással, de nagyon jó érzés volt elolvasni, amit rólam beszéltek.

Mélypont avagy a birodalom visszavág

Kezdek szembesülni a munkám igazi nehézségeivel, viccet félretéve, lelkileg kinyírja az embert. Próbálom lefoglalni magam bármi áron (jedi elmetrükköket is bevetek lassan), mivel nem sok dolgom akad. Ha kicsit elcsendesül az utca, előveszek egy könyvet, játszok a telefonnal (Angry Birds-ben már nincs olyan verzió, amit ne játszottam volna végig), hallgatok zenét (csak a fél fülest használhatom, különben nem hallom a zajokat), na meg összeszedem mit fogok majd írni ide. Előre bepötyögöm a telefonba a mondókámat (napokkal előrébb járok néha, mint a közzététel ideje), többször átfogalmazom, gyakran napokat "dolgozok" egy hosszabb bejegyzésen, majd otthon rendesen megszerkesztem a gépen. Mi történik olyankor, ha könyvet nincs kedvem olvasni, játékot unom már, megírtam amit közölni akarok a világgal, zene helyett csendre vágyok és mindezek tetejébe még ki sem aludtam magam (tőlünk pár sarokra tűzoltóállomás van, forgalmasabb utcára néző ablak alatt a fejem alváskor, hangszigetelés nem sok)? Ez nem összeesküvés elmélet, ez könnyen megtörténik, velem meg főleg. Kint vagyok tök egyedül az utcán, 8 órán keresztül az éjszakában, nyűgös vagyok, kapaszkodok az esernyőbe, hallgatom az esőt, elkezd kattogni az agyam, távoli helyeken járnak a gondolataim...
Vannak jobb és nagyon szar napok ha 7 napot dolgozok egyhuzamban, az maga a halál. Reggel hazaérek, szobatársam még alszik vagy már elment dolgozni (ugyan van még egy lakótársunk, de nem szeret hazajárni, napokig nem látni). Mire felkelek délután, eltelt a fél nap, irány a bolt, kajálás, kis házimunka, körbenézek neten, hoppá, menni kell dolgozni. Szobatársammal naponta pár órát ha találkozok, feltéve ha nincs délutáni programja. Munkában megint nincs kivel szót váltani (nem szeretik, ha telefonon pofázunk egymással szolgálat közben, nem arra figyelünk, amire kéne), otthoniakkal chatelni nem ugyanaz, mint szóban beszélni valakivel, kezdődik a lelki terror...
Végre eljön a pihenőnap, az az összesen 1 amivel bőkezűen megkínálnak alkalmanként (véletlen se essen hétvégére), aminek a felét eleve alvással töltök el. Miután felkelek van idő nagyobb bevásárlásra (enni kell), elmaradt házimunkák bepótlására (tiszta ruha nem árt), ügyintézésre, majd megiszok 1-2 sört (amitől úgy vigyorgok, mint akit dugni visznek, elszoktam az alkoholtól rendesen), pihenőnap eltelt. Új barátok szerzéséhez ki kellene mozdulni, amit többször átgondolok. Egyrészt drága ha kocsmában/szórakozóhelyen veszek bármit is (6 fontnál kezdődik a legalja sör), másrészt az jár a fejemben, hogy másnap éjjel megint dolgozok, lehet inkább pihenni kéne, harmadrészt mégis kivel? Kollégák legalább annyit dolgoznak mint én, az itt élő barátokkal meg nem egyszerű összehozni a találkát. Velük is ritka ha ugyan azon a napon vagyunk pihenőn, van aki nagyon messze lakik tőlem (minimum 1 órát utazunk mindketten a találkozási pontig, de inkább többet), van akivel hetekig megy az egyezkedés és nem jön össze. Jah pihenőnap éjjelén vagy bírok aludni, de inkább nem, szervezet már átállt az éjszakázásra.
Hangulatomat kimondottan porrá zúzza, ha munkába menet vagy épp munkában (zenehallgatás közben) felcsendül a Kossuth utcán. Az akkor felszínre törő, addig gondosan elfojtott érzéseket, gondolatokat az ellenségemnek nem kívánom, lelki terror a  köbön... Hazamenjek pár napra mielőtt totál kikészülök? Kérjek több pihenőnapot vagy bírom még? Bírni fogom és kész, majd megszokom, el van döntve!
Nagyon hiányolok jópár embert, akik körülöttem voltak otthon, akikkel szinte naponta találkoztam (nem sok ismerős arc jön szembe velem mostanában). Ezen a mélyponton minden társasági embernek (nem csak magamról beszélek) át kell esnie, aki családtól/barátoktól/szerelmétől távol van. Remélem már nem tart sokáig átesni a holtponton.
Bocsi, ez érfelvágósra sikerült, aggódni/sajnálni nem ér (mire eljutottam odáig, hogy ezt megosszam veletek már napok teltek el), jól vagyok! :-)