Mélypont avagy a birodalom visszavág

Kezdek szembesülni a munkám igazi nehézségeivel, viccet félretéve, lelkileg kinyírja az embert. Próbálom lefoglalni magam bármi áron (jedi elmetrükköket is bevetek lassan), mivel nem sok dolgom akad. Ha kicsit elcsendesül az utca, előveszek egy könyvet, játszok a telefonnal (Angry Birds-ben már nincs olyan verzió, amit ne játszottam volna végig), hallgatok zenét (csak a fél fülest használhatom, különben nem hallom a zajokat), na meg összeszedem mit fogok majd írni ide. Előre bepötyögöm a telefonba a mondókámat (napokkal előrébb járok néha, mint a közzététel ideje), többször átfogalmazom, gyakran napokat "dolgozok" egy hosszabb bejegyzésen, majd otthon rendesen megszerkesztem a gépen. Mi történik olyankor, ha könyvet nincs kedvem olvasni, játékot unom már, megírtam amit közölni akarok a világgal, zene helyett csendre vágyok és mindezek tetejébe még ki sem aludtam magam (tőlünk pár sarokra tűzoltóállomás van, forgalmasabb utcára néző ablak alatt a fejem alváskor, hangszigetelés nem sok)? Ez nem összeesküvés elmélet, ez könnyen megtörténik, velem meg főleg. Kint vagyok tök egyedül az utcán, 8 órán keresztül az éjszakában, nyűgös vagyok, kapaszkodok az esernyőbe, hallgatom az esőt, elkezd kattogni az agyam, távoli helyeken járnak a gondolataim...
Vannak jobb és nagyon szar napok ha 7 napot dolgozok egyhuzamban, az maga a halál. Reggel hazaérek, szobatársam még alszik vagy már elment dolgozni (ugyan van még egy lakótársunk, de nem szeret hazajárni, napokig nem látni). Mire felkelek délután, eltelt a fél nap, irány a bolt, kajálás, kis házimunka, körbenézek neten, hoppá, menni kell dolgozni. Szobatársammal naponta pár órát ha találkozok, feltéve ha nincs délutáni programja. Munkában megint nincs kivel szót váltani (nem szeretik, ha telefonon pofázunk egymással szolgálat közben, nem arra figyelünk, amire kéne), otthoniakkal chatelni nem ugyanaz, mint szóban beszélni valakivel, kezdődik a lelki terror...
Végre eljön a pihenőnap, az az összesen 1 amivel bőkezűen megkínálnak alkalmanként (véletlen se essen hétvégére), aminek a felét eleve alvással töltök el. Miután felkelek van idő nagyobb bevásárlásra (enni kell), elmaradt házimunkák bepótlására (tiszta ruha nem árt), ügyintézésre, majd megiszok 1-2 sört (amitől úgy vigyorgok, mint akit dugni visznek, elszoktam az alkoholtól rendesen), pihenőnap eltelt. Új barátok szerzéséhez ki kellene mozdulni, amit többször átgondolok. Egyrészt drága ha kocsmában/szórakozóhelyen veszek bármit is (6 fontnál kezdődik a legalja sör), másrészt az jár a fejemben, hogy másnap éjjel megint dolgozok, lehet inkább pihenni kéne, harmadrészt mégis kivel? Kollégák legalább annyit dolgoznak mint én, az itt élő barátokkal meg nem egyszerű összehozni a találkát. Velük is ritka ha ugyan azon a napon vagyunk pihenőn, van aki nagyon messze lakik tőlem (minimum 1 órát utazunk mindketten a találkozási pontig, de inkább többet), van akivel hetekig megy az egyezkedés és nem jön össze. Jah pihenőnap éjjelén vagy bírok aludni, de inkább nem, szervezet már átállt az éjszakázásra.
Hangulatomat kimondottan porrá zúzza, ha munkába menet vagy épp munkában (zenehallgatás közben) felcsendül a Kossuth utcán. Az akkor felszínre törő, addig gondosan elfojtott érzéseket, gondolatokat az ellenségemnek nem kívánom, lelki terror a  köbön... Hazamenjek pár napra mielőtt totál kikészülök? Kérjek több pihenőnapot vagy bírom még? Bírni fogom és kész, majd megszokom, el van döntve!
Nagyon hiányolok jópár embert, akik körülöttem voltak otthon, akikkel szinte naponta találkoztam (nem sok ismerős arc jön szembe velem mostanában). Ezen a mélyponton minden társasági embernek (nem csak magamról beszélek) át kell esnie, aki családtól/barátoktól/szerelmétől távol van. Remélem már nem tart sokáig átesni a holtponton.
Bocsi, ez érfelvágósra sikerült, aggódni/sajnálni nem ér (mire eljutottam odáig, hogy ezt megosszam veletek már napok teltek el), jól vagyok! :-)