Queen's Grove

Kollégáim közül többen riogattak már ezzel az utcával kapcsolatban, állításuk szerint itt csak a szívás van, elég kemény nappal ott dolgozni. Lelkileg mindenre felkészülve érkeztem az első 12 órás szolgálatra, hajnalban váltottam a kollégát, aki pár percben összefoglalta mire figyeljek oda, ki a rázós ügyfél. Maga a feladat nagyon egyszerű itt is, hazaérkezik valamelyik ügyfél, odaballagok és bekísérem a kocsijától a házáig, megvárom, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, majd sétálgatok tovább azon a kb 100 méteres utcán arra várva, hogy ismét megérkezzen valaki. Óránként 10 percet ülhetek le egy padra, de ha épp akkor érkezik valaki akkor menni kell. Első nap még kipihent az ember, nem okoz nagyobb gondot a 12 óra álldogálás, második nap elkezdünk fáradni, harmadikon már minden bajom van de átesek nap végére a holtponton majd a negyedik nap már kb lövésem nincs mi történik körülöttem. Nézek ki bután a fejemből, de mire felfogom mi történik már értelmét veszti. Nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, mivel "figyelni" kell az eseményekre, telefonom el lehet felejteni, max zenét hallgathatok fél fülessel.
Van 2-3 család akik mindenre háklisak, így gyakorlatilag őket várom naphosszat, persze velem nem közlik, hogy mikor jönnek-mennek. Már nem tudom hányszor megszámoltam a macskakövet az utcában (persze most sem tudom mennyi van ott, elfelejtem nap végére), végighallgattam kedvenc zenekaraim összes albumát, de a legrosszabb elfoglaltság mind közül az esőben bambán a forgalmat figyelni. Egyik nap elfelejtettem magammal vinni esernyőt, ahogy hajnalban ültem a buszon, néztem ki az ablakon a hajnali felkelő napot keresve az égbolton, akkor ugrott be, bizony szarrá fogok ázni, mivel csak fekete esőfelhőket lehetett látni. Nem is kellett sokat várnom a monszunra (egymásközt így nevezzük azt a "szemetebb" fajta esőt ami eleinte csak szitál, néha szakad, a szél meg az egészet az arcodba tolja, amúgy meg csak esik megállás nélkül), találtam egy félig eltörött esernyőt az "őrbódénál" (ami ugyan nem létezik csak a már említett pad), aminek még így is örültem. Már vagy 6 órája álltam a monszunban, az esernyő teljesen megadta magát, úgy engedte át az esőt, mintha ott sem lett volna, a ruhámból facsarni lehetett a vizet és még a szél úgy elkapott párszor, hogy Mary Poppins-t meghazudtoló módon röptetett meg. Ránéztem az órámra, fasza még sok van hátra, de legalább nem fázok... annyira, ahogy végiggondoltam a dolgot, már dideregtem is. Kezdtem kapizsgálni mire utaltak mikor említették, hogy itt csak a szívás van, nincs egy rohadt fa ami alá be tudna állni az ember. Arról nem beszélve, hogy olyanokon jár az ember esze, hány különböző féle képpen tudnék öngyilkosságot elkövetni, hogy végre vége legyen ennek. Aztán letelik a műszak, hazaballagok, alszok egy kicsit és kezdem előröl.
Éjszaka történtek érdekesebb dolgok, akkor lényegesen lazább az egész. Éjfél körül már mindenki alszik így be tudom támadni a kis padot és tudok filmeket nézni. Persze ha mozgás van, akkor ugyanúgy ugrani kell és kísérgetni az érkezőket. Egyik éjszaka történt, félig bele voltam merülve egy filmbe, hirtelen megláttam egy igazi köntösbe bugyolált, púposhátú kriptaszökevényt, amint botjára támaszkodva araszolgatott lépésben mellettem. Elsőre azt hittem szellemet látok mivel eléggé hajnali fél 2 körül volt már az idő. Odavánszorgott egy kocsihoz, kinyitotta, elkezdett matatni benne, majd elindította a kocsit, na fasza gondoltam alvajáró lehet. Ekkor már felugrottam a padról, közelebb mentem, kezemben a telefonnal hátha mentőt/rendőrt/katasztrófavédelmet kell hívni. Olyan 20 perc alatt sikerült megfordulnia a kocsival, kiszállt majd folytatta a matatást. Mikor észrevett, akkor lepődtem meg igazán, szép ékes magyar nyelven megszólított, hogy legyek kedves segíteni neki, ekkor dobta el az agyam az ékszíjat. Azóta már többször találkoztam a nénivel, rendszerint a frászt hozza rám, főleg amikor a kocsija irányába "siet" (már nagyon rég nem lenne szabad vezetnie), legutóbb parkolásnál elnézte a felfestést és a felezővonalat nézte a parkolónak. Most már ott tartunk, hogy én parkolom le helyette a kocsit aztán bekísérem a lakásához, mivel a zárral is gondjai szoktak akadni.
Lakik az utcában egy helyi celeb, kimondottan jófej embernek tartom, nincs elszállva magától. Ahányszor segítek neki valamit pakolni, mindig megkínál egy kávéval. Legutóbb majdnem belefulladtam a kávéba, amit kihozott nekem. Aznap elég szar hangulatom volt, végig borús volt az idő és esett is, hozta a kis kávét némi süteménnyel körítve. Mikor kortyoltam a kávét elkezdtem olvasni a szöveget, ami a bögrére volt írva. Azzal a lendülettel köptem vissza az egészet a falra és kitört belőlem a köhögés és szakadtam a röhögéstől. Szép nagy betűkkel az volt ráírva, hogy "More fucking tea Vicar?" ami szabadfordításban kb annyit tesz: Még egy kis kibaszott teát Plébános úr? Percekig fuldokoltam a röhögéstől, mikor vittem vissza a bögrét megjegyeztem neki, ez bizony gyilkos kávé volt, majdnem megfulladtam. Nem értette elsőre, hogy mire utalok, majd felolvastam neki a szöveget. Ekkor zavarba jött és ő is röhögött velem együtt, majd hátrafordult és elkezdett kiabálni a barátnőjének, hogy te nemnormális, hát milyen bögrébe csináltad meg a biztonsági őr kávéját?! Ezt követően visszafordult hozzám, elkezdett bocsánatot kérni, reméli nem vagyok vallásos és nem bántott meg ezzel.
Az utcában élők előszeretettel alkalmaznak kertészeket, van akihez több különböző cég jár felváltva, egyik a sövényt csinálja másnap jön egy másik brigád az a füvet nyírja majd megint jön másik brigád azok a virágokkal bíbelődnek és így tovább. Sétálgatok fel alá az utcában, mögöttem nyírják a sövényt, majd megszólal a kertész gyerek: "Sögítenél? Mög kék fogni!" Hát téged meg honnan szalajtottak, Szeged és környéke? Úgy biz', Orosháza. Mai napig nem tudom honnan vágta, hogy én is magyar vagyok, de azóta már többször járt arra, mindig jót beszélgetünk abban a pár percben.
Az utcában élő családok közül nyilván az a legrendesebb velem, akire nem kell odafigyelnem. Elég rafkósak, ugyanis rájöttek, ha beengednek wc-re és naponta legalább 2x megkínálnak kávéval, akkor ott pózolok egész nap a házuk előtt, így sok 1000 fontot megspórolnak maguknak (akikre figyelni kell, le se szarják a fejem, talán ha hetente 1x megkínálnak valamivel, pedig jól szokott jönni a meleg ital).
Itt mindenkinek majdnemhogy névre szóló parkolóhelye van, gondosan szoktak ügyelni arra, hogy a felfestett rublikában álljanak meg, képesek centizgetni is. Aki valami ügyet jött intézni erre a környékre rendszeresen parkolóőrnek néz, jönnek oda és kérdezgetik, ott meg szabad állni a kocsival? Helyzetfüggő, hogy kinek hogyan szoktam reagálni, az első pár alkalommal még udvariasan elmagyarázom, hogy nem a közterület fenntartóknak dolgozok, nem tartozik a feladataim közé a parkolás ellenőrzés, de a 88. eset után ránézek az illetőre és netán kertész vagy építőmunkás (mindig kell valami kalapálni valakinél) akkor közlöm, hogy "I don't give a fuck where you're parking!" (baszok rá hova parkolsz), majd otthagyom. Általában teljesen értetlenek a válaszom hallatán, majd mikor hátat fordítok nekik elolvassák a feliratot a hátamon, rádöbbennek, nem a zöld kis emberke vagyok (parkolóőrök zöld egyenruhát hordanak sárga mellénnyel).
Lassan kifejlesztem azt a technikát, amivel agyhalott állapotba tudok kerülni és csak alap létfunkciókat látok el, mint pl légzés. Itt mindenesetre rengeteg időm van gondolkodni mindenféle dolgokon, ez valahol jó, mert "zavartalanul" el tudok merülni bennük, másrészt rossz, mert néha olyanokon agyalok, amiken nem kéne.

Gyilkos hangulat

Napokig gondolkodtam rajta, hogy erről a történetről mennyire részletesen meséljek (nem akarom a szívbajt hozni senkire sem). Eddig is nyíltan beszéltem a dolgaimról, most is így lesz... Nem egészen egy héttel ezelőtti történetről van szó, csütörtöki nap eseményei.
5en laktunk egy bizonyos lakásban (4 srác, 1 lány) nem épp a legjobb környéken. Az esti órákban a lány lakótársunk ért haza elsőnek, a srácokkal mindannyian dolgozni voltunk. Mikor próbált benyitni a lakásba, odabent akkor éppen 2 nem tavaly nyáron lebarnult emberke fosztogatott, akiket a lány megzavart. Szegény kapott egy nagyobbat (szerencsére jól van, nem lett nagyobb baja), a betörők meg elfutottak, sok értéktől megfosztva minket (természetesen senki nem látott semmit az utcán bandázók közül). Én a történések ideje alatt már éppen úton voltam egy barátomhoz, akinél elvállaltam 2 nap maszekolást. Már ott álltam a barátom ajtajában mikor megcsörrent a telefon és a lány lakótársunk zokogott a telefonban. Hallatszott rajta, hogy sokkos állapotban van (nem csodálom), össze-vissza hadart, hogy mi történt, fejbeverték, és kb mit vittek el (amit fél perc körülnézés alatt számba tudott venni). Próbáltam valamennyire megnyugtatni így telefonon keresztül, de nem sokat tudtam javítani a dolgon. Ahogy letettem a telefont már hívtam is a többieket, hogy ez történt, én nem tudok hazamenni, aki tud fusson haza, hogy ne legyen egyedül. Onnantól kezdve fél éjszaka ment a telefonálgatás egymás között, hogy ki mit beszélt a rendőrökkel, kinek milyen ötlete van az azonnali elköltözésre és addig is mit tudunk tenni. A lakást innentől egy percig nem lehetett őrizetlenül hagyni, mivel látták mi van bent, meg lettek zavarva, így elég sanszos, hogy vissza fognak menni a maradék dolgokért. Beszéltünk a lakás ügynökség egyik megbízottjával, hogy azonnal kerítsen nekünk egy másik lakást, mert nem fogunk ottmaradni a történtek után.
A lakást először a 2 betörő forgatta fel, majd a rendőrök kenték össze valami csillámporral amivel ujjlenyomatokat próbáltak venni. Nem lehet igazán kiszámolni, hogy összesen mennyi értéket vittek el, de annyi biztos, ez most hónapokkal vetett minket vissza anyagilag.
Részemről tovább fokozta a feszültséget, hogy a lány egy pillanatra látta az egyik betörőt, ez bizony elég komoly probléma tud lenni a továbbiakra nézve. Sokkal rosszabbul és végződhetett volna a történet, mondjuk ha valamelyik srác ér haza, vele lehet keményebben bántak volna, vagy ha épp valaki a lakásban aludt volna mikor bemennek. Napokon keresztül nehezen aludtunk el, járt az agyunk hogy hogyan és merre tovább. Mentek az elmélet gyártások is szép számmal, szinte biztos, hogy kifigyeltek minket, mert elég nehéz azt az időpontot megtalálni amikor az 5 emberből 1 sincs otthon.
Szerencsénkre elég hamar kerítettek nekünk egy másik lakást egy sokkal jobb környéken (ahova már be is költöztünk). Lényegesen jobbak a körülmények, de még mindig nem az igazi, szinte biztos, hogy innen is hamarosan megyünk tovább.

Para van

Teljesen őszintén mondhatom, nem vagyok egy szívbajos ember, nem szoktam csak úgy félni, megrémülni dolgoktól azonban szokásomhoz híven ismét utólag értesültem a világ eseményeiről. Egyik reggel mentem dolgozni a zsinagógába, ahol a kollégám kissé rémült tekintettel fogadott. Nem nagyon foglalkoztam a vele, majd elmondja mi a baja ha akarja. Telt az idő, kolléga továbbra is nyugtalan volt, pásztázta az utcát a járókelőket nézegetve, részemről meg elfogyott a türelem így rákérdeztem mi a probléma. Valósággal sokkolta, hogy nem tudom mi történik, majdnem leharapta a fejem, miazhogy nem figyelem a híreket?! Ártatlan boci szemekkel néztem rá, itt az ideje felvilágosítani engem, mégis mi történik. Vett egy mély levegőt és nekikezdett, örültem ha csak a felét megértettem úgy hadart. Beszélt valami ENSZ gyűlésről ahonnan az oroszok és kínaiak kivonultak, Amerika meg akarja támadni Szíriát, Britek támogatják stb. Pár mondatban felvázolt egy 3. világháborút megelőző eseménysorozatot. Ahogy befejezte a mondókáját kissé elfehéredtem, akkor tudatosult bennem, bizony mi ketten a lehető legrosszabb helyen vagyunk ha eldurran a "spirituális tesztoszteron". A már említett zsinagógát úgy kell elképzelni, mint egy parányi szigetet, amit óceánnyi muszlim vesz körül, vagy amikor egy focimeccsen besétál az ember kék pólóban a piros csapat táborába. Kollégám eléggé belém ültette a bogarat, számba vettük a lehetőségeket, aki a kapuban áll mikor kezdődik a balhé, annak tuti reszeltek. Természetesen azt is tudtuk jól, hogy felfújták a híreket, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, de mégsem sikerül figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Ebben a tudatban telt el az egész napunk, fél óránként váltottuk egymást a kapuban (annak sincs több esélye aki az épületen belül van, max annyi ideje van, hogy befeküdjön egy asztal alá).
Teltek a napok, időközben a Britek rádöbbentek, hoppá itt bizony rengeteg muszlim van, mégsem kéne ebbe belemenni (ráfogták, hogy a nép nem akarja), azóta kicsit nyugodtabbak lennénk, ha nem reszkető zsidókra kéne vigyáznunk naphosszat. Néha olyan benyomásom van, nekik még nem mondták el, hogy véget ért a II. Világháború, nem üldözi itt őket senki. Enyhe kifejezés, hogy saját árnyékuktól is félnek, főleg most, amikor az újévi és egyéb ünnepségeik vannak.
Cégem elküldött egy másik zsinagógába dolgozni, alig akartak beengedni. A kapuban kérték az engedélyem, igazolványom, melyik cég küldött, kit keresek... A végén eldurrant az agyam, diplomatikusan felvázoltam a helyzetet. Vagy beengednek hogy vigyázzak rájuk vagy haza is mehetek és akkor nekik bizony bőven lesz okuk aggódni, ettől a mondattól az összes kapu kitárult előttem. Tudni kell, hogy itt másképp működnek az emberek. Felveszem a kis sárga mellénykémet a SECURITY felirattal a hátamon, onnantól kezdve a legtöbb helyen "tiszteletben álló embernek minősülök". Az átlag nyugati ember meglátja a megkülönböztető jelzésemet, elég a puszta jelenlétem és már máshogy viselkedik, kétszer meggondolja mit cselekszik. Addig nem gondolják tovább a dolgot, hogy annyit érek mint egy útjelző bója. Ha valami helyzet van max verbálisan avatkozhatok közbe, mint valami napközis tanár aki szajkózza a gyereknek, hogy rossz fiú, nem szabad! Jogilag semmit nem tehetek azon kívül, hogy kihívom a SÜN-öket, sőt! Első a saját magam biztonsága, utána jöhet mindenki más, ebből következik, hogy már fél úton lehetek hazafele a buszon, mikor eszembe jut felhívni a SÜN-öket, hogy jajj srácok, nézzetek már ki oda, valami mészárlás volt asszem, ugyan nem tudom biztosan, nem vártam meg a végét.
Kicsit elkalandoztam, a lényeg: beengedtek. Feladatom a következő volt, 10 percenként körbejártam az épületet, bent imádkoztak. Többi időben a kapuban strázsáltam mellettem egy önkéntessel, aki ismeri a zsinagógához tartozókat (ő tudta kit lehet beengedni). Kapu nyit, mosolyog, kapu csuk, retesz betol, integet a kamerának, hogy minden oké. Kb óránként rámnézett az egyik vezető, kézjelekkel kommunikáltunk, hogy igen, minden a legnagyobb rendben. Ha ez még nem lett volna elég van egy saját szervezetük, tagjai járják körbe a zsinagógákat, ellenőrzik a biztonságiakat, azokat is rám uszították. Nap végére nem bírtam ki, elkaptam a vezetőt és nekiszögeztem a kérdést: mégis mitől féltek ennyire?! Próbált annyival lerázni, hogy sokan nem szeretik a zsidókat. Persze nem hagytam annyiban, reflexből mondtam, igen, sokan nem szeretik a zsidókat, a feketéket, az ázsiaiakat, muszlimokat, fehéreket és így tovább, ez nem ok arra amit itt műveltek. Akkor elkezdte a vetítést, hogy potenciális célpontnak számítanak, mert mindenki tudja hogy ilyenkor sokan imádkoznak odabent, nagyobb az esély a terror cselekményre. Nekem se kellett több, igazat adtam neki, majd hozzáfűztem, Vatikánban pápa választáskor már én is láttam biztonsági őröket, bár nem biztos mert TV-n keresztül néztem. Nem erőltettem tovább a témát, még a végén panasz érkezik a cégemhez, engem meg jól fenékbe rúgnak, arról nem beszélve, addig van munkám, amíg az emberek félnek valamitől. Részemről továbbra sem félek, viszont abban a tudatban tartom nyitva a szemem, ha elszabadul a pokol amikor ott vagyok, nem tudok sokat tenni ellene, legtöbbször nem agyalok azon mi történhet, nem hagyom hogy az ő félelmük befolyásoljon.